BridzsitDzsonsz bekaphatja

Egy igazán érdekes kezdeményezésre leltem az interneten. Boldogságprogram kicsit másképp… Vajon tanulható a boldogság? Kiss Katával, a Boldogságfrekvencia program megalkotójával beszélgettem…

Mi a Boldogságfrekvencia program?

Egy spirituális életmódprogram, ami a belső boldogság megtapasztalását célozza. Rezgésszintemelő gyakorlatok segítségével 5 hét alatt elérjük a boldogság rezgésének szintjét. Ebben az állapotban megtapasztaljuk, hogy a boldogság bennünk van. Teljesen mindegy, milyen körülményeink vannak, akkor is lelkünk örömtáncot fog járni!:)

Mindegy milyen körülmények? Ez azt jelenti, hogy a körülmények nem befolyásolják a boldogságunkat?

Erre egy határozott nem a válaszom.:) Ha valaki a körülményeitől boldog, az egy nagyon illékony állapot. Magamon kívül helyezem a boldogságomat, függök valamitől. Ha ezt megfordítjuk, és belülről kifelé tekintünk a boldogságra, akkor egy olyan belső bizonyosságot fogunk átélni, amit soha többé nem lehet tőlünk elvenni. Egy boldog csapatom...

És akkor mi van a körülményekkel?

Ha ezt a belső boldogságszintet megtapasztaljuk és ezt éljük, a körülményeink ehhez csodálatosan igazodni fognak. Ez a hasonlóság elve. Hasonló hasonlót vonz. Ha boldogságot rezgünk magunkból, akkor ennek megfelelően rendeződnek az életkörülményeink is. Ez egyszerű fizika…:)

Jól gondolom, hogy ezeket nem az iskolapadban tanultad? 

Valóban nem. Ezeket az élet iskolájában tanultam..:) A tapasztalások után persze beültem sok iskolapadba is, és ezeket ötvözve dolgoztam ki a Boldogságfrekvencia program anyagát.

Az élet iskolája hasznosabb, mint az iskolapad?

Nem lehet a kettőt összehasonlítani. De szerintem a tapasztalás a legfontosabb. Minden programot azzal kezdek, hogy senki, semmit ne higgyen el nekem! Én csak elmondom, amit én tapasztalok, elmondom az én meglátásaimat, átadom a gyakorlatokat, amiket én teszteltem az évek során, aztán mindenki tapasztalja meg a saját bőrén, a saját életében. Különbözőek vagyunk, különböző életekkel, feladatokkal, meglátásokkal. Még magamat se ismerem, úgy, hogy az elmúlt 10 évemet tudatos önismerettel töltöttem, akkor milyen alapon mondanám meg akárki másnak, hogy ő milyen és mi a jó neki?? Elég nagyképű dolog lenne azt hiszem..:) Imádott hangtálaimmal... És nem is ez a cél. A személyes felelősségvállalást nagyon fontosnak tartom. Hogy vállaljunk felelősséget az életünkért, a boldogságunkért, az egészségünkért. Akármilyen jó vagy rossz történik velünk, arról mind csak mi tehetünk és csak mi tudunk változtatni is rajta. Nem elég, ha elmész egy guruhoz, hogy varázsoljon neked boldogságot. Tenned kell neked is ezért. Tapasztalnod, tanulnod, fejlődnöd kell… Ez a célom a Boldogságfrekvencia programmal is. Átadok módszereket, elméleteket és mindenki fogadja magába ebből, azt ami az övé, tapasztalja meg azt és úgy, amit és ahogy neki ebből meg kell tapasztalnia. A legigazibb tudás a belső tudás. Mindenkiben benne van a világmindenség összes tudása. Magunkban kell ezt felfedezni.

Akkor te nem is tartod magad gurunak?

Dehogy tartom!:) Embernek tartom, léleknek, aki járja az útját nyitott szemmel és nyitott szívvel. Tapasztalok és figyelek. Ahogy fejlődök, ahogy egyre nyitottabb vagyok spirituálisan, meglátok olyan összefüggéseket, amik teljesen más megvilágításba helyezik az egész életet. Aztán újra tapasztalok, újra fejlődök, újra figyelek és lehet, hogy borul az addigi elméletem az új tapasztalások által. Akkor újraépítek mindent… Nem gondolom, hogy bármire is azt mondhatom, hogy ez biztosan így vagy úgy van. Maximum azt tudom mondani, hogy az én valóságomban jelenleg így van.

Kinek ajánlod a Boldogságfrekvencia programot?

Mondanám, hogy mindenkinek, de az olyan sablonos… és tudom, hogy marketing szempontból jó, ha találok egy jól megfogható célcsoportot..:) De igazából tényleg mindenkinek..:) Neked ajánlom, ha... belefásultál a mindennapokba, ha szeretnél közelebb kerülni önmagadhoz, ha úgy érzed monoton az életed, kevés a szín benne, ha szakítás után vagy, ha gyászolsz, ha nem tudsz megbocsátani valakinek hosszú ideje, vagy ha magadnak nem tudsz valamiért megbocsátani.. Ha magányosnak érzed magad, ha nem találod a helyedet a világban, ha úgy érzed nem te irányítod az életedet… De akkor is ajánlom, ha boldognak érzed magad, de szeretnél a boldogságról kicsit más megközelítésben beszélgetni, mint a megszokott és szeretnéd a boldogságot kicsit más nézőpontból is megtapasztalni. Sokan jelentkeznek úgy, hogy ők boldogok, de nyitottak minden újra, fontos nekik az önismeret és kíváncsiak mit lehet még nekik a boldogságról tanulni. És lehet… ;) Hangsúlyozom, nem tőlem, csak a program által saját maguktól.

Hogyan lehet jelentkezni a Boldogságfrekvencia programra?

A programra a http://boldogsagfrekvencia.hu weboldalon levő űrlap kitöltésével lehet jelentkezni. Folyamatosan be lehet csatlakozni. A résztvevők e­mailben 5 héten keresztül minden nap megkapják a gyakorlatokat, elméleti anyagokat. Egy jelszóval védett oktatási felületen lehet kérdéseket feltenni, tapasztalatokat megosztani.

Hatékony egy ilyen téma online formában?

Az a tapasztalatom, hogy hatékonyabb is, mint személyesen. Így sokkal inkább magukra vannak utalva a résztvevők a szó jó értelmében. Nem tőlem várják, hogy én varázsoljam őket boldoggá, tenniük kell a dolgukat, csinálni a gyakorlatokat. De természetesen a háttérben ott vagyok, ha kérdés van, ott vagyok, ha motiválni kell.

Mi van az 5 hét után?

Van folytatása a Boldogságfrekvencia programnak? Kidolgoztam még két programot, ami a Boldogságfrekvencia programra épül. Tudatos teremtés program és Bőségteremtő program. Tulajdonképpen önállóan is megállják a helyüket, de szeretem, ha komplexen vesznek részt a programokon, modulszerűen, mert ahhoz, hogy a Tudatos teremtés sikeres legyen és érthetően “átmenjen”, jó, ha már egy magasabb rezgésszintünk, tudatosságunk van, amit a Boldogságfrekvencia program gyakorlatai által elérünk. A Bőségteremtő programon meg a Tudatos teremtés program anyagát szűkítjük le a bőségre, az anyagiakra. Pénzzel kapcsolatos blokkokat oldunk és szabad utat csinálunk az életünkbe a bőségnek.

Van még valami, amit mindenképpen el szeretnél mondani a Boldogságfrekvencia programról és nem esett szó róla?

Nagyon ügyesen kérdeztél, így a legfontosabb információkat mind elmondtam!:) Talán egy kis motiváló rész a végére amolyan marketingesen…:) Ne jelentkezz a Boldoságfrekvencia programra, ha nem szeretnéd megtapasztalni a belső boldogságot! Tényleg nincs semmi rábeszélés, én boldog vagyok, ha jelentkezel, de akkor is boldog vagyok, ha nem…:) Nekem már megvan a belső boldogságom, ami nem a körülményektől függ!;)

Immár fél éve újra itthon.

Akkor ígértem nektek, hogy majd mesélek. És most elérkezett ez a pillanat is. Bár a teljes mértékben kitárulkozó lány már a múlté. Zárkózottabb, visszafogottabb lettem. Tudjátok: a tékozló lány hazatért, Bridzsitdzsonsz pedig valahol Dublinban elveszett. 

Az előzményekről:

Két évvel és két hónappal hazaérkezésem előtt Dublinban elkezdődött ámokfutásom, felejtésem, terápiám, kalandom. Miközben kétségbeesetten kerestem a másik felem, szinte észrevétlenül tettem magam túl a múlt fájdalmain. Írtam, futottam, barátkoztam, angoloztam, pasiztam, buliztam és közben gyógyultam. Aztán egyszer csak feleszméltem, és rádöbbentem: jól vagyok. Hogy amiért oda érkeztem, azt mind mind egytől egyig elértem. És akkor döntésemmel egyidejűleg betoppant az életembe Ő.

Késő éjjel érkezett, nagyon váratlanul és leginkább akkor még nagyon érdektelenül. Szimpatikus volt. Normális. Jó fej. És ennyi. Pont. Aztán mégis hatalmas meglepetéssel teljesen felfordította az életemet pár hét alatt. A sok érdekesen sehova nem vezető pasi után róla sem gondoltam többet. Ott ültünk és arról beszélgettünk, hogy mekkorát csalódtunk mindketten a másik nemben és a kapcsolatokban. Aztán valahogy összekavarodtunk. Nyilván a buli hangulata és mindkettőnk csalódottsága segített, hogy így alakuljon. Én másnap felszálltam a gépre és visszamentem Dublinba, hogy mindent ott folytassak, ahol abbahagytam: munka, futás, írás és rengeteg buli. Mégis kettő héttel később már foglaltam le az újabb jegyet haza, miközben  vadul cseteltünk. Az online kommunikáció összes formáját kimerítettük egy nap alatt. Reggel vele keltem messengeren, napközben vadul írtunk viberen, este meg a  Skype-os arcára aludtam el. Megmagyarázhatatlan szálakkal kötődtem hozzá. Vonzódtam, akartam, vágytam rá. Vártam, hogy újra írjon, hogy vajon olyan-e a hangja, ahogyan emlékszem rá, olyan-e csókja, ahogy élt a fejemben. Másfél hónappal később újra láthattam. Eltöltöttünk együtt öt csodálatosan varázslatos napot. Az "Ötnapos randi" - emlegeti Ő azóta is így. Pillanatok alatt egymásba szerettünk. Innentől kezdve nem az volt a kérdés, hogy hazaköltözöm-e, hanem az, hogy mikor. A kezdeti "tavasszal megyek"-ből január vége lett, majd egy lefoglalt január eleji one way ticket. Amit végül pár héttel később szívemben hatalmas boldogsággal átfoglaltam, hogy két év után újra itthon legyek karácsonykor!

December 21-én leszálltam újra Új életembe. Újra Budapestre. Újra szerelembe. Ismerkedtünk. És közben pontosan tudtuk mi ketten mindig is egymásra vártunk. Hogy az egész addigi életünk minden egyes mozzanata azért történt úgy, ahogy, hogy felkészüljünk a másikra. Hogy a lehető legtökéletesebb pillanatban találkozzunk. Csoda volt minden perc, amit vele tölthettem. Egyszerűen tökéletes. Aztán a csoda folytatódott.

2015 Valentin nap. Szombat volt és gyönyörű napsütés. Egyedül voltam itthon, valakinek sajnos néha szombaton is dolgoznia kell. Szerencsére csak pár órára kellett mennie, este pedig hivatalosak voltunk egy vendégségbe. Társas, kártya ilyesmi. Nagyon vártam. Már éreztem a búzasör ízét a számban. Furi, napok óta irtózatosan kívánom. Pedig soha nem voltam az a sör ivó lány. És búzasört talán, ha egyszer ittam életemben. Érdekes, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Ahogy annak sem, hogy képtelen voltam lefutni 5 kilométert. Háromnál lihegve, kifulladva fel kellett adnom. Ilyet szinte soha nem csináltam. Talán egyszer álltam meg előbb, de akkor nagyon beteg voltam. 4 hónappal a fél maraton után mindenesetre furcsa, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Nem akarok rágyújtani, nem kívánom a piát és állati fáradt vagyok. Érdekes, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Májkrémes mandarinos kenyeret eszem és olthatatlan vágyat érzek, hogy egyek egy narancsot és egy almát, pedig nem igazán szeretem a gyümölcsöt. Érdekes, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Aztán késik egy napot. Na, ENNEK már tulajdonítok jelentőséget. Nem szokott. Inkább előbb, mint később. Kezemet tördelve, törökülésben olvasgatom a tesztek leírását a neten. Vajon kimutatja egy napos késénél is? Van ilyen, olyan, amolyan. Sokféle. Sok mindentől függ. Az is lehet, hogy már most két csík lesz, de az is lehet, hogy csak egyet fog mutatni akkor is, ha állapotos vagyok. Jó szokásomhoz híven, addig nyugtalanítom magam, míg muszáj vennem egyet. Gondoltam, ha pozitív, akkor legalább megtudtam. Ha negatív és késik, akkor majd tesztelek újra. Elrohantam és megvettem, hazamentem és pisiltem. Az öt perc várakozás alatt nem akartam mellette gubbasztani, így kimentem. De egyszerűen képtelen voltam nem szuggerálni. Három perc után berontottam a wc-be. És megláttam azt, amit nem gondoltam volna: határozott, erőteljes KETTŐ piros csík üvöltött az arcomba: "anya, jövök"

Terhes vagyok. Terhes vagyok. TERHES VAGYOK! Egyetlen mondat zakatolt a fejemben. Aztán jöttek a következők: még munkám sincs, hétfőn derül ki, hogy tényleg felvettek-e. Mindössze 4 hónapja ismerem ennek a két csíknak az apját és ez csak a bruttó időnk: kevesebb, mint 2 hónapja költöztem haza. Számít ez? Elég ez? Felkészültem már?

Aztán: hogy mondom el Krisznek? Anyámnak? A tesóimnak? A barátaimnak?

Fél óráig bírtam üldögélni az olyan tervekkel, mint: ráírom a tükörre, írok egy verset, veszek valami babásat, becsomagolom a tesztet, aztán felemeltem a telefont:

-Szia Kincsem mi újság? - Hallottam a kedves hangot a túlparton.

-Á semmi különös. Ülsz?

-igen, épp ebédelek. 

-Vettem egy tesztet és pozitív lett.

Először csönd, aztán hirtelen meghallom azt a mondatot, ami még most is borzongással mászkál a fülemben: Kisbabánk lesz?

-igen, nagyon úgy tűnik.

A Valentin napot kölcsönösen utáljuk. Meg is beszéltük, hogy semmi ajándék, fakszni, mert nekünk van egy másik napunk. Nekünk, kettőnknek. Szóval 2015 Valentin napjára én nem ajándékoztam hülye nyálas plüssfigurát, gagyi ajándék kártyát vagy szexi fehérneműs estét. Az én ajándékom sokkolóan, egyedien, különleges volt. Az én ajándékom egy Új élet volt a szívem alatt.

Látjátok? Csodák igenis léteznek, csak hinni kell bennük. Én mindig is hittem a magam kis tündérmeséjében. Soha nem volt kérdés, hogy létezik-e. Egyet nem tudtam csak: mikor és hogyan fog betoppanni az életembe. Aztán pont úgy jött, ahogy sejtettem: akkor, mikor nem számítok rá. Váratlan érkezése után egy évvel pedig ennek a csodának hihetetlen folytatása lesz. Mert bár nem terveztük, de a boldogság és öröm annál nagyobb volt már az első pillanatban. Ő úgy döntött jönni szeretne. Ez a kicsi emberke azt mondta nem vár, úgy gondolta most van a tökéletes idő, hogy megérkezzen hozzánk. És most már mi is tudjuk, hogy nincs olyan, hogy túl korán vagy túl későn. Minden akkor, úgy és ott történik, ahogy történnie kell.

Több mint 2 év, több száz bejegyzés, majdnem 18 000 követő. És most eljött a búcsú ideje.

Mostanában a hála és az igazi boldogság érzése járja át minden porcikámat. Megtaláltam azt, amit kerestem, amit annyira akartam. Amiért elfolyattam fél Dunányi könnycseppet, amiért sokan hülyének, bolondnak, álmodozónak hittek. Megváltoztam. Én is, és az életem is. Így, ebben a formában most nem akarok írni.

Rengetegen írtatok nekem, hogy mennyit segítettem, és lehet furcsa, de ez kölcsönös. Ezen a rögös úton az egyik legnagyobb segítségem volt az írás. Tovább tartott, mint sejtettem, keményebb volt, mint vártam, viszont volt rengeteg nagyon jó pillanata. Ezt már akkor is megéltem, láttam, éreztem. És most, utólag azt mondom, hogy minden perce megérte. Ezerszeresen is.

Száz meg száz álmom vált valóra az elmúlt években. Büszke vagyok magamra. Csodálatos életem van. És végre ezt ki is tudom mondani. Még mindig nem érzem, hogy akkora dolgot vittem véghez. Akartam, hittem, bíztam és mentem az úton, amit a szívem súgott.

Az álmaim még mindig vezérelnek, csak közben már mások lettek. De ugyanúgy hiszek bennük, ahogy a régiekben.

Most lezárok egy korszakot, egy időszakot, számomra nagyon meghatározó, fontos szakaszát az életemnek.

És ugye a búcsúnak sem kell fájnia:

"Miért kéne egy búcsúnak fájnia? Nem kell. Emelt fővel engedlek utadra. Adtam, kaptam. Pont annyit, amennyit kellett. Pontosan, addig míg volt értelme, míg segített. Már ne akarj visszajönni, már ne is keress soha többet. Ami volt, az a semmi, az is elmúlt. Maszkok, szerepek, játszmák. Hittem neked, de eljátszottad a bizalmam. Megtört. Újra. De már nem vagyok szomorú. Hisz, akinek mennie kell, azért távozik, hogy valami más, új, sokkal jobb töltse be a helyét. Úgyhogy igazából hálás vagyok neked. Azzal, hogy arrébb álltál, kiürítetted a szívemnek a legfontosabb polcát. Ahova búcsúzásoddal be tudott lépni az a Valaki, akire mindig is vártam."

Lehet, hogy 15 év múlva, lehet hamarosan. De ígérem egyszer kezetekben lesz az egész történet. Hogyan lesz a millió darabra összetört lányból egy lázadó, dacos, de folyamatosan boldogságot kereső csajszi, majd nagyon boldog nő.

Köszönöm, hogy voltatok, köszönöm, hogy lehettem.

Ölellek titeket: JanCica (Kiss Janka)

Budapest, 2015 eleje. Tele a fejem gondolatokkal és mégis képtelen vagyok papírra vetni. Készülök egy ideje egy olyan „jajdejóhogyitthonvagyok” vagy „hogyjutottamidáigmégismitörtént” írással. De ezidáig semmi. Nagy büdös semmi. Néha megnyitottam az írásaimat és hatalmas lendülettel nekikezdtem. Aztán végül csak farkasszemet néztem a villogó kurzorral. Kezdenek a dolgok letisztulni és egyben persze össze is zavarodni. Naná, nem is én lennék…

Egy biztos: lassan egy hónapja újra Budapest. Boldogságosság üldögél szívemen. Dublin pedig olyan lett, mint valami álom. Egy hatalmas zárójel. Olyan, mintha mindent onnan folytatnék, ahol abbahagytam, ahogy itt hagytam. Aztán persze mégsem. Változtam, megnyíltam, akartam, megint változtam, felejtettem, kalandoztam, ki- és átéltem, ismerkedtem, megint változtam, túlléptem és túléltem, tanultam, vezekeltem, álmodtam, beteljesítettem. Ez a Janka egy teljesen más lány, mint aki elhagyta az országot. Új ember vagyok, és mégis ott folytatom, ahol abbahagytam. Kettősség. Pont, mint én. Megtaláltam önmagam, a másik felem, a boldogságom. Lehiggadtam. Édes, kicsi Dublinom. Receptre írnám mindenkinek őt. Vagy bármi hozzá hasonlót. Külföldön élni kell. Egyszerűen muszáj. Két éve nekiindultam, hogy megtaláljam önmagam. Jelentem: megvagyok. Ok, nem volt könnyű, és azt hiszem rá kellett ébrednem, hogy olyan ez a világ, hogy talán soha nem is leszel meg. De éppen ez visz majd mindig előre.

Pár hónappal ezelőtt hoztam egy döntést. Ami sok-sok magamnak feltett kérdés megválaszolása után született. A döntés: újra Budapest. A kérdések pedig: Hogyan tovább a karrierben? A munkában? Miért is érkeztem Dublinba? Milyen pasit akarok hosszú távon? El tudnám-e képzelni, hogy nem magyar? El tudnám-e képzelni, hogy soha nem térek haza? Elértem amiért jöttem? EL! Többet is? IGEN! Úgyhogy nyomás haza. És akkor, mindezek után megtörtént a csoda. Voltam még egy kineziológus kezelésen (tudjátok, már meséltem nektek Erikáról és a terápiáról korábban: http://bridzsitdzsonszbekaphatja.blog.hu/2014/10/19/tortenet_a_tudatalattinkrol_ami_erdekes_dolgokra_kepes)

Még nem nagyon tudok és akarok Róla írni. Nem csak Miatta jöttem haza, de Ő mindent meggyorsított. És megkönnyített.

Most ülök a lakásunkban. A boldogságomban. Bambulok kifelé az ablakon. Jó rusnya idő van, de 2 év „Eső-ország” után kb. fel sem tűnik. Már nem befolyásol az időjárás. Nincs hatással a mindennapjaimra. Az agyam pl. ugyanúgy kattog, mint bármikor. Megint mindent kezdek elölről. De ez már csak ilyen. Az élet erről szól. Mindig meg kell újulni. Mindig csinálni kell valamit, hogy ne legyen unalmas. Úgy szép minden körülötted, ha zajlik.

Vissza kell szoknom a magyar valóságba. Néha kicsit ufóként mászkálok. Mosoly van az arcomon, és próbálok mindent a lehető legkönnyedebben, legpozitívabban, legoptimistábban venni, annak ellenére, hogy például még mindig nincs állásom. Van, amikor hangosan hallgatom a zenét a villamoson és dúdolok nevetve. Ezt Dublinban nap, mint nap megtettem, senki nem nézett rám furcsán. Itt igen. Viszont már nem érdekel.

Vissza kell szoknom Budapestre. Jó nagy. A magassarkú feltöri a lábam egy átlagos napon, még a belváros is messze van. És van metró. Nem is egy. Ja, meg kettőnél több villamos. Az autók a másik oldalon járnak, ezáltal nekem is máshol kell bicajoznom. Lelkesen számolom a forintot euróra, aztán rájövök, hogy tök fölösleges. Az utcán még „szorrit” mormolok, ha nekimegyek valakinek, hatalmas vigyor terül el az arcomon, ha angol szót hallok, és az is előfordul, hogy meglepődöm, ha magyarul szólnak a boltban. Néha álmodom a szigetemmel. Legtöbbször pakolom össze a cuccaimat. A szerelmem mindig mellettem van, de Dublinban vagyunk. Talán még nem teljesen érkeztem meg. Otthonról itthonra. Oly sokszor hangoztattam ezt. Most is ugyanezt érzem. Bár töredéke volt teljes életemnek az a két év, viszont AZ a két év nagyon is meghatározó, fontos, kalandos, izgalmas, érdekes, tanulságos szakasz volt. A legváratlanabb pillanatokban a legmeglepőbb dolgok villannak be Dublinról. Helyek, emberek, érzések, illatok. Melengeti a szívem. Viszont a szingli kaland véget ért. Az önmegvalósítás, a lázadás, a múlt elől bujkálás, a régi sérelmek feldolgozása megtörtént. Hazaértem. Minden értelemben.

Vissza kell szoknom a párkapcsolatba. Bár ez talán a legkönnyebb. Vagyis nem vissza, hanem bele. Mert ez most teljesen más, mint eddig bármi. Mert olyannak szeret, amilyen vagyok. Mert nem akar megváltoztatni. Mert nem ítél meg és el a múltam miatt. Mert imádja a rossz napjaimat is. Mert mellettem áll, és segít mindenben. Mert minden nap megnevettet, gondoskodik, törődik. Mert türelmes, optimista, nyugodt. Mert tervei vannak. Velem, velünk. Mert kiteljesítjük egymást és értékeljük a másikat. Mert igazi nő lehetek mellette. Igazi társ, barát, szerető. Ő meg pontosan olyan, amilyenről mindig is álmodtam. Olyan, amilyet akartam. Nem esik nehezemre meleg vacsorával hazavárni, vagy kiteregetni. Sőt még mosogatni sem.

Életem új fejezete elkezdődött egy hónappal ezelőtt. Vagyis nem: egy teljesen új könyv íródik azóta, a régit meg bejezettnek tekintem. Már csak ténylegesen papírra kell vetnem…

Ez a mondat jár a fejemben már egy ideje. Két és fél évvel ezelőtt, mikor végleg befejeződött a házasságom, elindultam egy úton. Emlékszem minden pillanatra, minden botlásra, lépésre, könnycseppre, mosolyra. Életem legfontosabb szakasza áll mögöttem. Akkor két dolgot tudtam: az első és legfontosabb: mindenképpen talpra fogok állni bármennyire is kemény lesz. Illetve, hogy meg fogom találni nekem mit jelent a boldogság. Mindig is feleség, anya akartam lenni. Szép, boldog családban élni. Nekem ez jelentette a boldogságot. Aztán csalódtam mindenben. Emlékszem pár héttel a szakítás után a családom játszott egy kis játékot. Ültünk körben és mindenkinek a vágyairól kellett beszélnie. A tesóim felsoroltak dolgokat: füstös kocsmában énekelni, rock zenekarban gitározni. Én csak ültem és potyogó könnyekkel mondtam: feleség akarok újra lenni. Aztán jött Írország. Édes Dublin. A legnagyobb segítségem. És akkor elkezdődött a terápiám. Közben próbáltam mélyre temetni minden vágyamat az addigi elképzelt boldogságomról. Kerestem más utakat és el is indultam rajtuk. Akkor azt hittem itt maradok, hogy soha nem megyek haza. Mostanra pontosan tudom: pont úgy és arra kellett nekem, mint drogfüggőnek a rehab. Két év külföld, két év boldogság-keresés, két év ámokfutás, önmagam megismerése, saját határaim feszegetése. Tudatos gyógyulás, önmagammal való küzdelem. Pasi hajkurászás, buli-hegyek, meg- és felismerések. Aztán mostanában rádöbbentem: a boldogság nekem még mindig pontosan ugyanaz. Egyetlen hatalmas nagy különbséggel: közben annyi minden történt, annyi minden más is beépült az életembe, annyira megváltoztam, hogy a nagy boldogság mellett rengeteg kisebb, vagy inkább másfajta is jelen lett. Így, itt és most lettem teljes. Az az ember, aki most már valóban készen áll arra a fajta boldogságra, amire oly régóta és nagyon vágyott.

Amikor megérkeztem ide, leírtam miért jövök. És milyen furcsa az Élet: pontosan azokat kaptam Dublintól. Amikor elértem mindent, amit szerettem volna, akkor jöttek a gondolataim: Hogyan tovább? Mit szeretnék itt? Valóban maradni akarok? Mi a célom a karrieremben? Mi a vágyam úgy igazán egy pasiban? A válaszok meg csak ömlöttek, a végeredmény röviden: Magyarország és magyar pasi. A döntés megszületett, és akkor pár nappal a második kineziológus kezelés után (elkötelezettségtől való félelemre oldás) találkoztam valakivel. Pontosan úgy és ott, amire számítottam: hogy akkor és ott fogunk találkozni, mikor nem várom. Budapest, szabadság, utolsó, nagyon fáradt nap. És ő betoppant az életembe. Nem volt jelentősége. Akkor. És pontosan addig, míg nekem még dolgaim voltak. Aztán elsöpört mindent.

Két évet utaztam. Magam körül. Kutattam a boldogságot. Megtaláltam önmagam. A köröm bezárult. A rehab sikeres volt. Mehetek haza. 

Ti játszottátok már azt a játékot, hogy megnézitek az embereket a boltban a kasszánál, hogy miket vásárolnak és kitaláljátok, elképzelitek milyet életet élhetnek? Én már milliószor. Hát ma erősen elgondolkodtam, hogy rólam mit gondolhatnak: müzli, 0%-os joghurt és egy üveg bor. Alkoholista, önértékelési problémákkal küzdő szingli, hétvége előtt áll. Elgondolkodtam, ha tetéztem volna egy csomag óvszerrel, az milyen irányba vitte volna el mások gondolatait. 

1.: Nagyon vagány, fogyózik, és kellemes estéje lesz egy hiperszuper pasassal. És persze akkora balek, hogy ő veszi az óvszert és a bort.

2.: Rohadtul nincs senkije, de megvette a gumit, hogy úgy tűnjön mintha. Egyedül megissza a bort, és sírva beteszi a fiókba a kotont. Éjszaka pedig müzlit eszik könnyek között.

3.: Kétségbeesett szingli picsa, aki mindenképpen fel akar valakit ma szedni. Részegen. 

4.: Hosszú kapcsolata van, a pasija is fogyózik, és csak azért nem szed gyógyszert, mert ahhoz a havi egyhez az óvszer jobban megéri. A bor pedig sutyiban fog elfogyni, mert zugivó is boldogtalanságában. 

Még szerencse, hogy a gumi végül ott maradt. 

Október közepén már nem sütött olyan melegen a nap. Bár még mindig volt egy icipici ereje. Csak sétálni akartam. És közben persze részegre felejteni magam. A sarki boltban már ismertek. Bor, ásványvíz, cigi. Néha óvszer. Kábé ennyi volt. Most ez utóbbi ott maradt. Táskámban ott lapult a bornyitó. Az utcasarkon félrehúzódtam egy kapualjba. Óvatosan felnyitottam a kedvenc borom. A víz felét kiöntöttem a járdára. Feltöltöttem az illatos, gyümölcsös rozéval. Nyitó visszarepült a táskába. Nagyot csörrent. Oó, óvatosan. A második bort is megvettem már. Türelmetlenül várakoztam a zebránál. Inni akartam. Meghúztam az üveget. Éreztem, ahogy az alkohol szétárad az ereimben. Gyorsan besétáltam a parkba. Megkerestem a pingpong asztalt. Felmásztam a tetejére és belenéztem az alacsonyan üldögélő napba. Magam elé tettem az üveget és egy doboz cigit. Nagyot húztam az ásványvízes palackból. Újabb cigire gyújtottam. Boldog voltam. Elmehet mindenki a sunyiba. Az alkohol folyamatosan ezt tette velem. Boldogított. Egy ideig. Óráig. Éjszakáig. Az üveg majdnem üres volt. Közben túl voltam néhány telefonbeszélgetésen. Posztoltam háromszor a facebookra milyen elmondhatatlanul, fantasztikusan jól érzem magam. A nap közben egyre mélyebben járt. Rápillantottam az órámra. Szédelgősen részegen nagy nehezen konstatáltam délután fél négy. Nagyon kellett már egy wc. Így elindultam haza. A másik üveg, majd otthon. Mire hazabotorkáltam már munkált bennem a bor. Ahogy lehuppantam a kanapéra bontottam is a következőt. Körülbelül a feléig jutottam, mikor vad zokogásba kezdtem és megfordult velem az egész szoba.

Jézusom, kaptam a telefonomhoz. Azonnal szundira nyomtam. Tudtam van még húsz percem. A fejem nagyon sajgott. Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Szerencsére hetek óta el volt húzva a függöny. Így is fájdalmas volt. Üvölteni tudtam volna. Vizet, kávét, cigit azonnal. Lebotorkáltam a galériáról. Járt az agyam. Próbáltam emlékezni. Körbenéztem és megdöbbentem. A lakásban rengeteg üres üveg. Több ponton teli hamutálak. Néhány gyorskajás doboz. Kinyitottam a hűtőm tejért. Semmi más nem volt benne. Kerestem a romok alatt egy bögrét és egy cigit. Leültem. És akkor elkezdtem emlékezni. Beszéltem az exemmel. Aztán még írtam is neki. Előkaptam a telefonom. Kimenő hívás: tegnap délután 16:41. Jézusom. Nem emlékszem szinte semmire. Hát persze. Éhgyomorra majdnem két üveg bor és két nyugtató. Meghozta a hatását. És akkor a szégyenérzet minden foka elöntött. Elég volt. Besokalltam. Döntöttem. Ez nem én vagyok. Erősnek kell lennem. Tovább kell lépnem. Végeztem a múltammal.

Akkor ráébredtem: ahhoz, hogy bárkivel is legyen holnapom, először saját magammal kell élveznem a mát. Ahhoz, hogy bárki szeressen, először önmagamat kell. Ahhoz, hogy újra jól legyek, rengeteget kell tennem. Beismertem, hogy ettől mélyebbre már nem lehet kerülni. És akkor döntöttem. Hisz tudtam minden fejben dől el. És akartam. Keményen akartam. Semmi mást nem akartam csak túlélni, jól lenni.  El kell indulni az úton, ami hosszú lesz és rögös, de az, ami most van, az nem kell. Viszlát múlt, üdvözöllek új jövő.

És akkor újra mosolyogtam...

Akkor álljon itt az én történetem. Mert már nem fáj. Mert már csak egyet akarok: megmutatni, hogy igenis lehet.  Hogy nem beszélek mellé. Mert már pontosan tudom, hogy kell talpraállni, összerakni magam, kimászni a gödör legmélyéről. 

23 voltam, mikor találkoztam valakivel. Minden tökéletes volt. MINDEN. Így nagy betűkkel. Szerelem volt. Hatalmas, lángoló. Egy évvel később megkérte a kezem. Igent mondtam. Több, mint hét év története következett utána. Hol fent, hol lent. De mindent megoldottunk, mert szerettük egymást. Nagyon. 

Aztán változtak a dolgok. De a legfontosabb, amiről nem is akartunk tudomást venni: mi ketten változtunk meg. A két álmodozó gyerekből, akaratos felnőtt lett. És elkezdtünk elmenni egymás, és a problémák mellett. Próbálkoztunk. Tiszta lelkiismerettel mondom: mindent megtettünk, amit csak lehetett. Nem működött. Tudtuk, éreztük, de a döntés, annyi idő után a legfájdalmasabb volt a világon. Amikor két intelligens ember eljut a mélyére. Amikor már semmi sem szent. Bántottuk egymást ahol lehetett. Én is őt. Ez nem is kérdés. De most az én oldalamról van szó. A legutolsó próbálkozásunk végén összejött az akkori egyik legjobb barátnőmmel. Az exem a főnököm volt, a lány pedig a kolléganőnk. És  aztán így szépen hárman együtt dolgoztunk egy darabig. Szép kis groteszk, nagycsaládi dráma volt kibontakozóban. Én azt hittem jól állom a sarat. Pedig nem. Ó, nagyon nem. Ittam minden nap, mintha kötelező lett volna. Az volt a napom fénypontja. De nem ám egy-két pohárkával. Sokkal sokkal többet. Nem ettem. Elszívtam 2 doboz cigit. Nyugtatót szedtem. Nagyon mély depresszióm volt, szorongató pánikrohamaim és a végére egy teljes idegösszeroppanás (vagy több). Sajnáltam magam. És fájt. Nagyon fájt. A fél karom letépése könnyebb lett volna. Szó szerint nem volt fizikai fájdalmam. Nyelvpiercing, cigicsikk elnyomása kézen, tetoválások. Semmi. Semmi. Nem éreztem. Meg akartam halni. Nem akartam nélküle és nélkülünk létezni.

Nem tettem meg, mert gyáva voltam. Nem tettem meg, mert a családom és barátaim többet érdemelnek. Szerencsére. Viszont ott, akkor a legmélyebb pontomban hoztam egy döntést. Talpraállok. Bármilyen áron, bármilyen nehéz is lesz, de megcsinálom. Mert nem vesztegethetem az időm szomorúsággal. Minden sírós perc lehetne 60 mp boldogság. Na, ez volt a kiindulópont. Soha nem felejtem. Onnantól millió padlófogásom volt, de az a nap beégett az agyamba: nem adom fel. Felejtek, elengedek, megcsinálom. Fél évvel később kirúgtak. Dublinba jöttem. Teljesen összetörve, szinte nulla angoltudással. De közben megtanultam küzdeni. Elkezdtem futni. Küzdöttem a kilométerekért és küzdöttem önmagamért. Álmaim, vágyaim lettek. Dolgoztam magamon, a világomon. Most két és fél évvel később járunk. Akkor nem volt semmim. Anyagilag, lelkiekben nullán voltam. Céltalan, társfüggő lány voltam, aki nem szerette önmagát és nem hitte, hogy képes bármire.

Dublinban élek. Barátaim vannak itt. Sokan, sokfélék. Nem csak magyarok. Beszélek angolul. Bárkivel, bármilyen szituációban. Elkezdtem írni. Elértem az egyik nagy álmom: tízezren követnek nap, mint nap a facebookon. Nem hagytam abba a futást, fél maratont futottam nemrég. Munkám van, otthonom van itt. Ismerek lassan minden sarkot, sőt sztorijaim is vannak hozzájuk. Pozitív vagyok és szeretem magam. Tudom, hogy bármit elérek, amit akarok. Nem, nem küzdök, mert az a szó izzadságszagú. Hanem dolgozom magamon. És a vágyaimon. Már nem vagyok társ és társaságfüggő. Azt csinálom, ami jól esik. Élek a szívem szerint. Már nem érdekel mások mit szólnak hozzám. Például ahhoz sem, hogy ezt most leírtam. Szarul voltam, millió darabból kapartam össze magam, de megcsináltam. És ez a lényeg. Nem a szégyen, hogy elvált, alkoholista, függő, gyenge lány voltam. Nem a múltam, hanem az, akivé lettem. Újra egész vagyok. Teljes egész. Sokkal jobb, mint valaha. Mert megtanultam, hogy az okos ember, ha padlót fog, fel is kap onnan valamit. Én meg markoltam a dolgokat. Mert ki voltam éhezve a változásra. És nem vagyok kevesebb ettől. Nem szégyellem, hogy ez történt. Büszke vagyok magamra. Büszke vagyok arra, hogy honnan hova jutottam. Minden egyes pillanatomra, ami csak épített a továbbjutásban. Abban, hogy az a lány legyek, aki most vagyok. Az a lány, aki ténylegesen elengedte, eltette a múltját a megfelelő polcra. Az a lány, aki tudja, hogyan kellett mindebből profitálni. Nem elveszni, hanem több lenni. Az a lány, aki most jelenleg tényleg igazán önmaga. Az a lány, aki nem is lehetne több, ahhoz, hogy újra boldog legyen valaki mellett. Akinek a legtöbbet tudja adni és a legtöbbet tudja elfogadni. De tudjátok mit? Ez most már nem is olyan lényeges. Mert boldog vagyok. Önmagam miatt. Mindenért, a legapróbbakért is, ami történik velem. Viszont készen vagyok arra, hogy befogadjam újra az igazi szerelmet. És az már csak egy plusz lesz az életemben. Plusz, mert minden egyéb miatt vagyok boldog. Minden olyan parányi dolog miatt, amit soha nem gondoltam volna. De ez a plusz, a legjobb plusz lesz majd. 

Elmesélem nektek egy élményemet. Kicsit hosszú lesz, de érdemes elolvasni, higgyetek nekem. Biztos vagyok benne, hogy megosztó is lesz, mert sokan nem hisznek ilyenekben. Megértem, sokáig én sem. Aztán történt, ami történt velem, (legközelebb elmesélem azt is részletesebben, hogy pontosan miken mentem keresztül) és elkezdtem nagyon tudatosan dolgozni magamon. Minden trükköt, taktikát bevetettem. Építettem újra a lényem. Most tavasszal már nagyon jól voltam. Annyit dolgoztam önmagammal, hogy meg is érdemeltem már azt a felszabadító boldogságot, ami akkoriban üldögélt a szívemen. Májusban hazalátogattam és gondoltam egyet. Kipróbálok egy alternatív terápiát. Amiről tudtam, hogy másoknak már segített. A neve: kineziológia.

(Wikipédia: A kineziológia egy holisztikus szemléletű alternatív gyógymód, amely a személy energiarendszerének kiegyensúlyozásával, a szabad energiaáramlás biztosításával foglalkozik. Alternatív és komplementer jellegű, pedagógiai és pszichológiai elemeket is tartalmazó készség-, képesség- és személyiségfejlesztő módszer. Az érzelmi stresszek feloldásával energetikai egyensúlyt hoz létre a testben, és aktivizálja annak öngyógyító mechanizmusait. Képes a stressz kezelésére és a lelki egészség fenntartására. Számos irányzata létezik, de valamennyi irányzat lényeges alkotóeleme az izomtesztelés. Bár a testnek csak egyetlen részét vizsgálják, az izomzat az ínreflexekkel, az idegekkel és az aggyal is kapcsolatban áll. A különböző kérdések után felvett feed-back (visszajelző) jellegű izomtesztek eredményéből ezért az energiarendszert zavaró tudattartalmak, gondolatok, félelmek és belső konfliktusok jelenlétére is következtetnek. Ennek ellenére a kineziológusok szerint a kezelést ekkor is a páciens, kliens irányítja, éppen csak tudat alatt, az általa közölt izomválaszok segítségével.)

Maga a terápia

Erika, a kineziológus rengeteg kérdést tett fel a csuklómat fogva. Az izmaim, a tudatalattim pedig válaszolt neki. Párkapcsolatra kértem oldást és megoldást, ugyanis nem értettem, hogy évek óta miért nem találok magamnak senkit. Megnézte, hogy hol történt törés ezzel kapcsolatban, hol kell dolgozni. Az esetek nagy többségében az ember életében több ponton is előfordul. Ugyanis nem csak a nagy dolgok, de rengeteg apró-cseprő, szinte észrevehetetlen dolog történik veled, ami befolyásolja a jelened. Nálam egyetlen egy pont volt: két évvel ezelőtt. Nem volt nehéz kitalálni ki és mi miatt. Aztán jöttek a hívószavak: tűz, szenvedély. Illetve elhagyatottnak, leigázottnak, kishitünek éreztem magam. Újra kellett írnom életem forgatókönyvét (ez szó szerint így). Sok egyéb érdekes dolog volt még, nagyon jellemző gondolatokkal rám, az életemre és a történtekre.

Aztán elkezdtünk az oldást. A kishitüséggel kezdtük. Kérte képzeljem el magam a lehető legszebben, legjobb formámban. Ahogy mindig is szeretném magam. Amikor ki vagyok öltözve, amikor minden tökéletes rajtam. Kérte, hogy tegyem ezt a lányt olyan környezetbe, amit imád, ahol természetesen érzi magát, ahol mások is imádják. "Fotózzam" le az egészet, keretezzem be és tegyem ki egy olyan helyre, ahol minden nap látom. Majd mikor ez megtörtént megkérdezte, hogy milyen színű a keret, milyen anyagból van és milyen az illata. Mindenre azonnal, visszakézből mondtam a választ. A kép pedig a mai napig is ott „lóg” a szobám falán. Pontosan, tisztán látom magamat rajta: a mosolyomat, a testtartásomat, a ruhámat, a helyszínt, a körülöttem lévő embereket. És azóta szeretem magam. Állandóan, töretlenül.

Aztán Erika feltette a nagy kérdést: -Túl vagy a múltadon? Én meg nagymellénnyel: -Persze. Ami ezután történt az valami hihetetlen volt. Ha nem tapasztalom meg, lehet el sem hiszem. Csukott szemmel ültem, a keze a homlokomon. Ontottam magamból a forróságot. El kellett képzelnem egy nagy ládát, amibe be kellett pakolnom mindent, ami csak a múltam. Minden fájdalmat, bántást, amit csak felejteni akartam. Hát jó ok, gondoltam jó kis fantáziajáték, miért ne. Kicsit még ekkor is hitetlen voltam. A láda megtelt, ő meg mondta gyújtsam fel. És ebben a pillanatban az egész átfordult egy álomszerű látomássá. A láda égett, lángolt, hatalmas tűzzel. Kérte szóljak, ha elégett az egész. És itt jött az érdekes dolog: nem akart elégni. Nagyon sokáig. A tudatom, az agyam folyamatosan munkált, hogy „eloltsa”. De a tűz mindig, újra és újra fellobbant. Aztán hosszú idő után, egyszer csak, nagyon hirtelen porrá égett. Belőlem meg kitört egy felszabadult zokogóroham. Alig tudtam abbahagyni. Váratlan és meglepő volt. Ugyanis én tényleg sziklaszilárdan hittem, túl vagyok már mindenen. Hát nem voltam. Addig a pontig. Erika csak ennyit mondott: na, most vagy túl az egészen.

És akkor jött a diagnózis is. Amiről már párszor, érintőlegesen beszéltem itt. Rettegek. A tudatalattim retteg a fájdalomtól. Attól, amiken keresztül mentem. Félek elkötelezni magam, mert félek újra át kell élnem azt, amiket átéltem. Ezért jöttek azok az emberek, akik. Akikkel soha egy pillanatig nem voltam kapcsolatban. Mert ez volt a kényelmesebb, a fájdalommentesebb. Hisz, ha nem vagyok kapcsolatban, akkor ugye nem is fájhat. Ó, de logikus.

Utóhatások, utózöngék

Aznap találkoztam az exemmel. Pont a terápia után. Ó, micsoda véletlen. Nem, nem az. Nincsenek véletlenek. Ültem vele szemben és hidegen hagyott. Sőt inkább untatott. És nem volt kedvem ott lenni. Nem volt kedvem már magamról sem beszélni, adott esetben elmesélni neki, hogy milyen jól vagyok. Csak azt éreztem, hogy hihetetlen, hogy én ezt az embert szerettem, olyan távol került tőlem.

Na, és most jön az érdekesebb dolog: találkoztam azzal a lánnyal, aki most együtt van az exemmel. Aki akkoriban az egyik legjobb barátnőm volt, és életem legnagyobb hátbatámadásának (valljuk be jogosan) éltem meg az egészet. Talán, mondhatom rá még sokkal dühösebb voltam. Találkoztam vele a terápia előtt és utána is. Micsoda véletlen. Nem, ez sem az. A terápia előtt, majdnem szétrobbantam az idegtől. Alig tudtam beszélni, járni, remegtem, gyűlöltem és dühös voltam. A terápia után? Nem fogjátok elhinni: CSACSOGTAM vele. Nem voltam dühös többé. És azóta sem. Újra ki tudom mondani a becsületes nevét, nem csak a válogatott ocsmányságokat. Ugyanis az azelőtti két évben nem vettem számra soha a rendes keresztnevét. Azóta újra igen.

Aztán visszajöttem Dublinba. Újfent nem véletlenek sorozataként az azt követő pár napban találkoztam az összes olyan pasival, akik a „nem kapcsolat” kategóriába estek. És mindegyiket elengedtem. Teljesen más szemmel néztem már rájuk. Nem, nem  undorral, vagy dühvel. Nem, egyszerűen csak olyanok voltak, mint akárki más az utcán. Hidegen hagytak.

Az elengedések megtörténtek. 

Újabb terápia

Mivel annyira nagyon nagy hatással volt rám ez az egész, és pontosan tudom, hogy egy kezelés, nem kezelés: döntöttem: októberben újra elmegyek. Körülbelül két héttel a hazamenetel előtt megzuhantam. Mégpedig azért, mert a tavaszi logikus, ám még mindig a tudatalattimban dolgozó „diagnózis” előrobbant a tudatomba. Én tényleg, valóban RETTEGEK. Nem tudom és nem merem magam elkötelezni senki mellett. A második terápia, maga a kezelés nem volt akkora átütő élmény. Félelem az elköteleződéstől, ez volt az oldás témája. Ott voltam, eljöttem. Viszont pontosan tudtam, hogy jönnek majd szépen sorban az utózöngék. Mert már tudom, hogy működik. Hát most itt vagyok valahol. És igen, az utózöngék jönnek folyamatosan. Szabadul fel és ki minden a tudatalattimból. Engedem szabadjára a félelmeimet, fájdalmaimat. Tisztulok meg. Ez sajnos abban áll, hogy a legváratlanabb pillanatokban kapok sírógörcsöket, alig tudok aludni, ha elalszom rengetegszer rémálmom van, vagy csak valami nagyon zaklatott, dühös izé. Nem baj. Tudom, ez kell ahhoz, hogy teljesen ledolgozzam az utolsó fájdalomcseppeimet is.

A múltam, az ex-szerelmem már régóta nem számít. Maga az ember. Nem gondolok rá, nem fáj, nem érdekel. Viszont, azt sajnos az első pillanatban tudtam, hogy én itt és most hatalmasat sérültem. Akkor még fogalmam sem volt miben, de tisztában voltam vele, hogy az idő meghozza a választ. És tessék, íme. Minden kérdésre megkapjuk a megoldást. Eddig dolgoztam azon, hogy őt felejtsem, most azon dolgozom, hogy az utóhatásait felejtsem. De egyet tudok: ez már a célegyenes. És ugye, célegyenesben nem adjuk fel, bármennyire is fáj sokszor, bármennyire is kemény. Mert ha már ilyen messzire eljutottam, akkor eljutok a végére is. Feldolgozom az egészet. És akkor újra fogok tudni tiszta és bátor szívvel szeretni. Adni és elfogadni és nem félni soha többet attól, hogy valaki bántani fog megint. 

Utóirat: Most, mikor írom ezt a posztot, rádöbbentem valamire. Szinte arcon csapott. Ugyanis nem értettem, hogy a tavaszi terápia után miért jött még mindig egy pár "nem kapcsolat". Hiszen volt kezelés, oldás, tudjuk a logikus magyarázatot. Aha, és most jön a fordulat: mert még a tudatalattimban volt az egész. Hiába tudtam, értettem, be volt ragadva valahova mélyre és munkált folyamatosan. Most, mikor már előtört, megkaptam erre is a kis válaszomat... A szívem tisztul, én meg körbetáncolom a nappalit. Szép vasárnapot!

Szombat, délelőtt 10 óra. Dublinban kisütött a nap. Én meg persze mit csinálok? Agyalok. És írok megint. Végre. Ennek nagyon örülök. Az éjszaka eldöntöttem, hogy itt a blogon meg fogok írni mindent, ami a szívemet nyomja. Végülis BridzsitDzsonsz is, azon túl, hogy nyilván bekaphatja, mert semmi hozzám képest, őszinte volt. Néha megijedek magamtól. Nem csak az érzelmeim hullámzása miatt. Azt már megszoktam. Világ életemben ilyen voltam. Mostanában rengeteget gondolkodok a múlton. Azokon a dolgokon, amiken keresztül mentem. Ahova, akik mellé, amilyen szituációkba vitt az ár. Érdekesen, fájdalmasan édes volt. Rengeteg pofont kaptam. Megváltoztam. A szívem mélyén még mindig egy romantikus kislány vagyok. De a felszín, óh, na az teljesen más. Jelenleg egy dühös, dacos valami.

Előfordul, hogy üvöltetem a zenét itthon és hangosan énekelek. Kimondom a gondolataimat. Kezem ökölbe szorul és haragos vagyok. Nem szeretem ezt a részemet. Nem voltam ilyen. De mit van mit tenni, ilyenné tettek. Nem hibáztatok senkit, mert én tehetek róla, hogy ezt a hatást érték el nálam, viszont az összes pasi, akivel időt töltöttem valahol megsebzett. Egyben persze meg is edzett. Ez olyasmi, mint egy hosszabb futás. Érzed, hogy fáj, sebes a lábad, de erősebb leszel tőle. Pörgetem az eseményeimet, és hangosan nevetek. (a zene persze üvölt, még szerencse, hogy a lakótársam elhúzott két hét szabadságra) Mekkora idióta voltam és mennyiszer, de mennyiszer. Mennyire könnyű volt velem játszani, elhitetni dolgokat. Mennyire tudtam ragaszkodni valakivel. Nem is valakihez, hanem semmikhez. Ami mára már nevetségessé vált. Most valahogy úgy néz ki a képlet: nehezen kap valaki esélyt, és nagyon könnyen el lehet rontani. Egy törés, egy hiba és nincs tovább. Elengedem. Vége. Nem ragaszkodom tovább, nem küzdök görcsösen. Mert már tudom, aki akar engem az keresni fog, és tenni értem és értünk. Nem mindig mindent nekem kell. Már tudom, hogy egy csók és még egy szex sem ígéret. Egy szép szó, egy kedves mosoly is lehet hazug. Azt hiszem ki merem mondani: bizalmatlan lettem. És azt is ki merem mondani: van rá okom.

A kedvenc kérdésem mostanában: mi a rossz bennem? Annyiszor felteszem magamnak, hogy engem miért nem tud senki szeretni? Hogy valóban nem vagyok szeretnivaló? Aztán magamra és magamba nézek és kiröhögöm a világot. Atyaúristen Janka, ez a gondolat komolyan átfutott az agyadon? És ilyenkor büszke vagyok magamra. Régebben, akár csak egy bő fél évvel ezelőtt is, még nem ezt gondoltam. (a zene még mindig üvölt, és én már ülve táncolok, lassan rá is kéne gyújtani) Nem szerettem magam. Rengeteg komplexusom volt. De most? Hm. Éljen, éljen. Valami jó változás is van. Valóban, huzamosabbb ideje, folyamatosan szeretem magam. Büszke vagyok a sikereimre, kicsikre nagyokra. Szeretem a testem, az arcom, a hajam. SZERETEM EZT A LÁNYT, no... És ilyenkor zárul a kör. Kéz ökölbe szorul, düh előjön. Az egyetlen részem, amit nem szeretek. „Ha valaki szórakozni mer ezzel a lánnyal még egyszer, istenemre mondom velem gyűlik meg a baja. Soha, soha senki nem fogja már bántani. Nem engedem. Mert ez a lány törékeny. Értékes. És igen: Szeretnivaló.”

Na, akkor most kiállok a napsütésbe egy cigire...