Ez a mondat jár a fejemben már egy ideje. Két és fél évvel ezelőtt, mikor végleg befejeződött a házasságom, elindultam egy úton. Emlékszem minden pillanatra, minden botlásra, lépésre, könnycseppre, mosolyra. Életem legfontosabb szakasza áll mögöttem. Akkor két dolgot tudtam: az első és legfontosabb: mindenképpen talpra fogok állni bármennyire is kemény lesz. Illetve, hogy meg fogom találni nekem mit jelent a boldogság. Mindig is feleség, anya akartam lenni. Szép, boldog családban élni. Nekem ez jelentette a boldogságot. Aztán csalódtam mindenben. Emlékszem pár héttel a szakítás után a családom játszott egy kis játékot. Ültünk körben és mindenkinek a vágyairól kellett beszélnie. A tesóim felsoroltak dolgokat: füstös kocsmában énekelni, rock zenekarban gitározni. Én csak ültem és potyogó könnyekkel mondtam: feleség akarok újra lenni. Aztán jött Írország. Édes Dublin. A legnagyobb segítségem. És akkor elkezdődött a terápiám. Közben próbáltam mélyre temetni minden vágyamat az addigi elképzelt boldogságomról. Kerestem más utakat és el is indultam rajtuk. Akkor azt hittem itt maradok, hogy soha nem megyek haza. Mostanra pontosan tudom: pont úgy és arra kellett nekem, mint drogfüggőnek a rehab. Két év külföld, két év boldogság-keresés, két év ámokfutás, önmagam megismerése, saját határaim feszegetése. Tudatos gyógyulás, önmagammal való küzdelem. Pasi hajkurászás, buli-hegyek, meg- és felismerések. Aztán mostanában rádöbbentem: a boldogság nekem még mindig pontosan ugyanaz. Egyetlen hatalmas nagy különbséggel: közben annyi minden történt, annyi minden más is beépült az életembe, annyira megváltoztam, hogy a nagy boldogság mellett rengeteg kisebb, vagy inkább másfajta is jelen lett. Így, itt és most lettem teljes. Az az ember, aki most már valóban készen áll arra a fajta boldogságra, amire oly régóta és nagyon vágyott.
Amikor megérkeztem ide, leírtam miért jövök. És milyen furcsa az Élet: pontosan azokat kaptam Dublintól. Amikor elértem mindent, amit szerettem volna, akkor jöttek a gondolataim: Hogyan tovább? Mit szeretnék itt? Valóban maradni akarok? Mi a célom a karrieremben? Mi a vágyam úgy igazán egy pasiban? A válaszok meg csak ömlöttek, a végeredmény röviden: Magyarország és magyar pasi. A döntés megszületett, és akkor pár nappal a második kineziológus kezelés után (elkötelezettségtől való félelemre oldás) találkoztam valakivel. Pontosan úgy és ott, amire számítottam: hogy akkor és ott fogunk találkozni, mikor nem várom. Budapest, szabadság, utolsó, nagyon fáradt nap. És ő betoppant az életembe. Nem volt jelentősége. Akkor. És pontosan addig, míg nekem még dolgaim voltak. Aztán elsöpört mindent.
Két évet utaztam. Magam körül. Kutattam a boldogságot. Megtaláltam önmagam. A köröm bezárult. A rehab sikeres volt. Mehetek haza.
