Elmesélem nektek egy élményemet. Kicsit hosszú lesz, de érdemes elolvasni, higgyetek nekem. Biztos vagyok benne, hogy megosztó is lesz, mert sokan nem hisznek ilyenekben. Megértem, sokáig én sem. Aztán történt, ami történt velem, (legközelebb elmesélem azt is részletesebben, hogy pontosan miken mentem keresztül) és elkezdtem nagyon tudatosan dolgozni magamon. Minden trükköt, taktikát bevetettem. Építettem újra a lényem. Most tavasszal már nagyon jól voltam. Annyit dolgoztam önmagammal, hogy meg is érdemeltem már azt a felszabadító boldogságot, ami akkoriban üldögélt a szívemen. Májusban hazalátogattam és gondoltam egyet. Kipróbálok egy alternatív terápiát. Amiről tudtam, hogy másoknak már segített. A neve: kineziológia.
(Wikipédia: A kineziológia egy holisztikus szemléletű alternatív gyógymód, amely a személy energiarendszerének kiegyensúlyozásával, a szabad energiaáramlás biztosításával foglalkozik. Alternatív és komplementer jellegű, pedagógiai és pszichológiai elemeket is tartalmazó készség-, képesség- és személyiségfejlesztő módszer. Az érzelmi stresszek feloldásával energetikai egyensúlyt hoz létre a testben, és aktivizálja annak öngyógyító mechanizmusait. Képes a stressz kezelésére és a lelki egészség fenntartására. Számos irányzata létezik, de valamennyi irányzat lényeges alkotóeleme az izomtesztelés. Bár a testnek csak egyetlen részét vizsgálják, az izomzat az ínreflexekkel, az idegekkel és az aggyal is kapcsolatban áll. A különböző kérdések után felvett feed-back (visszajelző) jellegű izomtesztek eredményéből ezért az energiarendszert zavaró tudattartalmak, gondolatok, félelmek és belső konfliktusok jelenlétére is következtetnek. Ennek ellenére a kineziológusok szerint a kezelést ekkor is a páciens, kliens irányítja, éppen csak tudat alatt, az általa közölt izomválaszok segítségével.)
Maga a terápia
Erika, a kineziológus rengeteg kérdést tett fel a csuklómat fogva. Az izmaim, a tudatalattim pedig válaszolt neki. Párkapcsolatra kértem oldást és megoldást, ugyanis nem értettem, hogy évek óta miért nem találok magamnak senkit. Megnézte, hogy hol történt törés ezzel kapcsolatban, hol kell dolgozni. Az esetek nagy többségében az ember életében több ponton is előfordul. Ugyanis nem csak a nagy dolgok, de rengeteg apró-cseprő, szinte észrevehetetlen dolog történik veled, ami befolyásolja a jelened. Nálam egyetlen egy pont volt: két évvel ezelőtt. Nem volt nehéz kitalálni ki és mi miatt. Aztán jöttek a hívószavak: tűz, szenvedély. Illetve elhagyatottnak, leigázottnak, kishitünek éreztem magam. Újra kellett írnom életem forgatókönyvét (ez szó szerint így). Sok egyéb érdekes dolog volt még, nagyon jellemző gondolatokkal rám, az életemre és a történtekre.
Aztán elkezdtünk az oldást. A kishitüséggel kezdtük. Kérte képzeljem el magam a lehető legszebben, legjobb formámban. Ahogy mindig is szeretném magam. Amikor ki vagyok öltözve, amikor minden tökéletes rajtam. Kérte, hogy tegyem ezt a lányt olyan környezetbe, amit imád, ahol természetesen érzi magát, ahol mások is imádják. "Fotózzam" le az egészet, keretezzem be és tegyem ki egy olyan helyre, ahol minden nap látom. Majd mikor ez megtörtént megkérdezte, hogy milyen színű a keret, milyen anyagból van és milyen az illata. Mindenre azonnal, visszakézből mondtam a választ. A kép pedig a mai napig is ott „lóg” a szobám falán. Pontosan, tisztán látom magamat rajta: a mosolyomat, a testtartásomat, a ruhámat, a helyszínt, a körülöttem lévő embereket. És azóta szeretem magam. Állandóan, töretlenül.
Aztán Erika feltette a nagy kérdést: -Túl vagy a múltadon? Én meg nagymellénnyel: -Persze. Ami ezután történt az valami hihetetlen volt. Ha nem tapasztalom meg, lehet el sem hiszem. Csukott szemmel ültem, a keze a homlokomon. Ontottam magamból a forróságot. El kellett képzelnem egy nagy ládát, amibe be kellett pakolnom mindent, ami csak a múltam. Minden fájdalmat, bántást, amit csak felejteni akartam. Hát jó ok, gondoltam jó kis fantáziajáték, miért ne. Kicsit még ekkor is hitetlen voltam. A láda megtelt, ő meg mondta gyújtsam fel. És ebben a pillanatban az egész átfordult egy álomszerű látomássá. A láda égett, lángolt, hatalmas tűzzel. Kérte szóljak, ha elégett az egész. És itt jött az érdekes dolog: nem akart elégni. Nagyon sokáig. A tudatom, az agyam folyamatosan munkált, hogy „eloltsa”. De a tűz mindig, újra és újra fellobbant. Aztán hosszú idő után, egyszer csak, nagyon hirtelen porrá égett. Belőlem meg kitört egy felszabadult zokogóroham. Alig tudtam abbahagyni. Váratlan és meglepő volt. Ugyanis én tényleg sziklaszilárdan hittem, túl vagyok már mindenen. Hát nem voltam. Addig a pontig. Erika csak ennyit mondott: na, most vagy túl az egészen.
És akkor jött a diagnózis is. Amiről már párszor, érintőlegesen beszéltem itt. Rettegek. A tudatalattim retteg a fájdalomtól. Attól, amiken keresztül mentem. Félek elkötelezni magam, mert félek újra át kell élnem azt, amiket átéltem. Ezért jöttek azok az emberek, akik. Akikkel soha egy pillanatig nem voltam kapcsolatban. Mert ez volt a kényelmesebb, a fájdalommentesebb. Hisz, ha nem vagyok kapcsolatban, akkor ugye nem is fájhat. Ó, de logikus.
Utóhatások, utózöngék
Aznap találkoztam az exemmel. Pont a terápia után. Ó, micsoda véletlen. Nem, nem az. Nincsenek véletlenek. Ültem vele szemben és hidegen hagyott. Sőt inkább untatott. És nem volt kedvem ott lenni. Nem volt kedvem már magamról sem beszélni, adott esetben elmesélni neki, hogy milyen jól vagyok. Csak azt éreztem, hogy hihetetlen, hogy én ezt az embert szerettem, olyan távol került tőlem.
Na, és most jön az érdekesebb dolog: találkoztam azzal a lánnyal, aki most együtt van az exemmel. Aki akkoriban az egyik legjobb barátnőm volt, és életem legnagyobb hátbatámadásának (valljuk be jogosan) éltem meg az egészet. Talán, mondhatom rá még sokkal dühösebb voltam. Találkoztam vele a terápia előtt és utána is. Micsoda véletlen. Nem, ez sem az. A terápia előtt, majdnem szétrobbantam az idegtől. Alig tudtam beszélni, járni, remegtem, gyűlöltem és dühös voltam. A terápia után? Nem fogjátok elhinni: CSACSOGTAM vele. Nem voltam dühös többé. És azóta sem. Újra ki tudom mondani a becsületes nevét, nem csak a válogatott ocsmányságokat. Ugyanis az azelőtti két évben nem vettem számra soha a rendes keresztnevét. Azóta újra igen.
Aztán visszajöttem Dublinba. Újfent nem véletlenek sorozataként az azt követő pár napban találkoztam az összes olyan pasival, akik a „nem kapcsolat” kategóriába estek. És mindegyiket elengedtem. Teljesen más szemmel néztem már rájuk. Nem, nem undorral, vagy dühvel. Nem, egyszerűen csak olyanok voltak, mint akárki más az utcán. Hidegen hagytak.
Az elengedések megtörténtek.
Újabb terápia
Mivel annyira nagyon nagy hatással volt rám ez az egész, és pontosan tudom, hogy egy kezelés, nem kezelés: döntöttem: októberben újra elmegyek. Körülbelül két héttel a hazamenetel előtt megzuhantam. Mégpedig azért, mert a tavaszi logikus, ám még mindig a tudatalattimban dolgozó „diagnózis” előrobbant a tudatomba. Én tényleg, valóban RETTEGEK. Nem tudom és nem merem magam elkötelezni senki mellett. A második terápia, maga a kezelés nem volt akkora átütő élmény. Félelem az elköteleződéstől, ez volt az oldás témája. Ott voltam, eljöttem. Viszont pontosan tudtam, hogy jönnek majd szépen sorban az utózöngék. Mert már tudom, hogy működik. Hát most itt vagyok valahol. És igen, az utózöngék jönnek folyamatosan. Szabadul fel és ki minden a tudatalattimból. Engedem szabadjára a félelmeimet, fájdalmaimat. Tisztulok meg. Ez sajnos abban áll, hogy a legváratlanabb pillanatokban kapok sírógörcsöket, alig tudok aludni, ha elalszom rengetegszer rémálmom van, vagy csak valami nagyon zaklatott, dühös izé. Nem baj. Tudom, ez kell ahhoz, hogy teljesen ledolgozzam az utolsó fájdalomcseppeimet is.
A múltam, az ex-szerelmem már régóta nem számít. Maga az ember. Nem gondolok rá, nem fáj, nem érdekel. Viszont, azt sajnos az első pillanatban tudtam, hogy én itt és most hatalmasat sérültem. Akkor még fogalmam sem volt miben, de tisztában voltam vele, hogy az idő meghozza a választ. És tessék, íme. Minden kérdésre megkapjuk a megoldást. Eddig dolgoztam azon, hogy őt felejtsem, most azon dolgozom, hogy az utóhatásait felejtsem. De egyet tudok: ez már a célegyenes. És ugye, célegyenesben nem adjuk fel, bármennyire is fáj sokszor, bármennyire is kemény. Mert ha már ilyen messzire eljutottam, akkor eljutok a végére is. Feldolgozom az egészet. És akkor újra fogok tudni tiszta és bátor szívvel szeretni. Adni és elfogadni és nem félni soha többet attól, hogy valaki bántani fog megint.
Utóirat: Most, mikor írom ezt a posztot, rádöbbentem valamire. Szinte arcon csapott. Ugyanis nem értettem, hogy a tavaszi terápia után miért jött még mindig egy pár "nem kapcsolat". Hiszen volt kezelés, oldás, tudjuk a logikus magyarázatot. Aha, és most jön a fordulat: mert még a tudatalattimban volt az egész. Hiába tudtam, értettem, be volt ragadva valahova mélyre és munkált folyamatosan. Most, mikor már előtört, megkaptam erre is a kis válaszomat... A szívem tisztul, én meg körbetáncolom a nappalit. Szép vasárnapot!
