Mert néha annak is nehéz pozitívnak maradni, aki folyamatosan ezt mondja másoknak. Viszont az is igaz, hogy soha nem tagadtam, hogy néha én is megfejelem a padlót. És, ha én elbotlok, akkor azt rendesen teszem. Nem olyan immel-ámmal, hűbelebalázs módjára. De nem ám. Törekszem a maximumra. Ha én padlóra kerülök, akkor az olyan, hogy taknyom nyálam folyik össze a zokogástól. Az olyan, hogy az utca összefut a vinnyogásomra. Az olyan, hogy a barátaim gyorshívó listára kerülnek a telefonban, ég a viber, a whatsapp és a messenger egyszerre. Mert akkor kell ám az a buksi simi. Kellenek a jó szavak. Az igen Janka, király vagy, és igenis meg tudod ezt is csinálni mondatok. Ilyenkor van az, hogy a borfogyasztásom több, mint a csapvíz, a megevett cigaretta meg, mint a kalóriát tartalmazó étkek. Hát, nem tagadom. Van ilyen. Sírok egy kicsit, elmondom, hogy minden milyen menthetetlenül szar, az egész világ ellenem van, az én életem a legrosszabb. Aztán kinevetem magam. Jó hangosan. És újrakezdem. Megint. Nekifutok. Ismét. Mély levegőt veszek. Sokadjára. Mert nem adom fel. Mert soha nem fogom feladni. Igenis meg fogom valósítani az összes álmomat. A lehető legrészletesebben. A legnyálasabb, legrózsaszínebb, leglányregényesebb módon. Mert mostanra már pontosan tudom, mit akarok. És bár néha kell egy kis gravitációs kitérő a föld irányába, tisztító picsogással, de ez újabb erőt, lendületet ad. És addig fogok menni, addig fogom csinálni, míg ki nem dobom a saját kis dupla hatosomat.
