Ha már annyit hangoztattam, hogy adjuk önmagunkat, akkor szeretném megragadni a lehetőséget, hogy tomboljak egyet. Meg panaszkodjak. Mert ugye azt is elmondtam már sokszor, hogy olykor-olykor lehetünk dühösek, fetrenghetünk saját taknyunkban-nyálunkban a padlón egy ideig óráig, mert az is kell. És a blogom nem a rövid bíztató dolgokról szólt sohasem. A blogom az őszinte, odamondó, néha szenvelgő, aztán hatalmas magasságokban járó lányról szólt. Arról, aki világ életében túl őszinte volt, aki néha emiatt meg is égette magát. Ez a lány továbbra sem akar színjátékot játszani, még mindig utálja a hazugságot. Arról a lányról, aki túl érzékeny. Arról a lányról, aki órák alatt képes végigjárni a pokoltól a menyországig létező összes érzést. Viszont arról a lányról is, aki minden egyes alkalommal fel tudott állni a padlóról. Mert nem kevés földönfetrengésben volt része az elmúlt években.
.jpg)
Ez van, ilyen vagyok, már nem akarom tagadni. Próbáltam más lenni. Nyiván sikerült is. Sok dologban. Már vannak saját kis taktikáim, hogy mikor mit kell magammal tennem, hogy a végtelenül szélsőséges érzéseimet kezeljem. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy írni is pont ezek miatt tudok. És az írás, illetve Ti rengeteget adtok nekem. Mert, ha egyszer elönt egy érzés, mindegy milyen, akkor a szívem csordultig lesz vele, és képtelen vagyok magamban tartani. A kis pozitív, bíztató szösszeneteimet mintegy magamnak is írom sokszor. Sőt, olyan is előfordult már, hogy magamat olvasgattam, próbáltam elvonatkoztatni, attól, hogy én írtam, és érdekesen, furcsán tele lettem tőlük erővel. Hát szóval ez vagyok én. Komplikáltan kettős. De egy biztos: már szeretem magam. Már nincs kisebbségi komplexusom, és mostanában még a depim közepén is képes vagyok magamon nevetni. Most újra egy jókora depi közepébe csöppentem. Dühös, kedvetlen vagyok. Fáradt. Úgy valahogy mindenhez. Tudom, most jön a tombolós szakasz. Amikor ki kell adni magamból mindent, ami fáj. Mindegy hogy. Menni, bulizni, kihasználni minden pillanatot. Lerészegedni, torkomszakadtából énekelni. Nagyon nagyon dühösnek lenni. Elmondhatatlanul. Mindenkire. Meg persze magamra is. Aztán lehiggadni. Hívogatni zokogva a legjobb barátaimat. Összeomolni és sajnálni magam. Szenvedni. Nyálas zenéket hallgatni és hergelni magam még jobban. Utálni mindenkit és mindent az életemben. Igen, most ez a szakasz jön. Lehet, már nem ennyire szélsőségesen, az is lehet néhány momentum kimarad. De én is ember vagyok. Méghozzá meglehetősen érzelmes. Engedje meg a világ nekem, hogy nekem is elegem legyen néha. Engedjétek meg, hogy én is kiüvölthessem magamból, hogy mennyire utálok mindent.
De bármennyire és besokallok néha, aztán eszembe jut annyi minden egyéb. A másik oldal. Mert a pohár ugye lehet félig tele és félig üres is. Külföldön élni sokszor nehéz, honvágy, távolság. Igen, ez igaz. Viszont én hálás vagyok, hogy a legnehezebb szakaszomban nem kellett otthon lennem. Ott, ahol minden sarok, minden pad, minden illat arra emlékeztetett volna, akit felejteni akartam. Közben itt is lettek rengetegen körülöttem, akik a barátaim. Szóval tulajdonképpen tényleg két otthonom van.
Viszonylag hosszú ideje nem találok egy normális pasit. Egyszerűen hihetetlenül nehéz. Akikkel összefújt a szél, na azt hagyjuk is. Kritikán aluli mindegyik. Pár hétig minden szép és jó, aztán fordul a kocka. Voltam én már minden. Elhordtak már mindennek. De leginkább soha nem vettem észre, hogy mindegyik csak játszik velem. Nem feltétlenül tudatosan, de egyik sem szeretett engem, a lényemet. Most meguntam az egészet. Belefáradtam. Már nem érdekel. Nehéz hinni már bárkinek is, mert annyi ember hazudott és hitegetett. Viszont nekem meg kényelmes volt ragaszkodni nem valós kapcsolatokhoz. Egyszerűbb. Kisebb volt a fájdalom, mint amit anno átéltem. Mert azt az ellenségeimnek sem kívánom. És magamnak meg főleg nem. Szóval először a kis tudatalattim munkált. Bevonzottam az összes „nemkapcsolatot”. Aztán szépen előtört a tudatomba. Bedolgozta magát jó dacosan, zaklatottan. Nem akarok senkit magam köré, mert rettegek a fájdalomtól. Nem akarom a megszokott, jól működő életembe beépíteni. Illetve, óh, dehogyisnem. Nagyon is. Mindent megtennék még mindig azért, hogy megleljem a másik felem. Viszont most a kisebbik rossz ez, ami van. Egyedüllét. Hol itt a pozitívum? Hát ott, hogy ha végiggondolom az összes pasit, akkor mindegyik tanított valamit nekem. És a legfontosabb: még nem voltam kész a szerelemre. Mondhatjuk: teljesen kattant, hülye voltam. És ha talákoztam volna az igazival, ha egyáltalán a begőzölt állapotomban észreveszem, tuti elrontom. Az a Janka egyszerűen képtelen volt bármire is, annyira mélyen volt. Van még más is, amit szeretek: tényleg azt csinálok amit akarok. A magam ura vagyok és mérhetetlenül büszke arra, hogy egyedül megállom a helyem. Csak a saját gondjaimat kell kezelni, nem másokét. Én tényleg, valóban hiszek abban, hogy az igazi akkor jön, amikor kell jönnie. Amikor készen vagy önmagaddal. Amikor már tudsz adni és elfogadni. Csak hát az a gond, hogy azt azért be kell magamnak ismerni, nem fog az ajtómon kopogtatni, hogy helló, szia kislány, megjöttem, én vagyok a Mr. Igazi. És, ha az ember lánya annyira kiépíti tökéletes szingli életét, kvázi átesve a ló túloldalára, akkor aztán csákánnyal is jöhet az a kurva herceg, a nagy büszke, feminista, szingliségben észre sem fogom venni. Mert a nagy szavak tombolnak a fejemben: „nem kell senki, nem kell a komplikáció, nem kell a hiszti, nem kell az igazodás, nem kellenek a hazug szavak, az aggódás, senki nem bánt, senkit nem bántok.” Tökéletes így minden. Jobb, ha nem is kötődök senkihez. És az a félelmetes, hogy a vonzás törvénye szerint ezt is megkapod. Nekem ezt is sikerült. Most valahol pont itt állok. A szívem körbebástyáztam. Nem is kicsit. Komplett, kiképzett hadsereg védi a páncélozott, szögesdrótos falakat. Vérebek, és fegyveres őrök. Egyszerűen nem fér be az érzelemnek semmilyen szikrája sem. Viszont abban is hiszek, hogy az emberem pontosan tudja a gyenge pontot az erődön. És le fogja bontani a falakat. Szépen, lassan, okosan, de meg fogja oldani. Addig meg legalább a nem megfelelő, kósza, ilyen olyan mások nem férnek hozzá. Mert anno egy csóktól is szerelmes lettem, ma meg már sokkal többtől sem. Már soha többet nem leszek „nemkapcsolatban”, már nem én leszek a „csakmegtörtént” lány. A „miértne?” csaj.
Szóval most nekem is elegem van. Elegem van az életemből, a pasikból, az emberekből körülöttem. Hiányzik a hazám, honvágyam van. Besokalltam már most az esőtől, hogy nem tudok futni, az alkotói válságomtól és a bénultságomtól. Abból, hogy fogalmam sincs, mit akarok az élettől. Hányingerem van az egész világból, ahova tart, hogy mindenki lelkisérült, kattant, és ez még nem is baj, de azon túl, hogy be sem meri ismerni, még másokra is tolja, másokat bánt, hibáztat.
Én vállalom: nem vagyok százas. Kettős vagyok és állati komplikált. Nem könnyű velem lenni, semmilyen minőségben. Tisztelem a barátaim, hogy még mellettem állnak. Megértem a pasikat, hogy nem feltétlenül tudnak velem mit kezdeni. JanCica nagyon szeretne újra bújos, nem bizalmatlan kiscica lenni. De egyelőre megmarad harcos nagy macskának. Viszont az indulatos, heves vadmacska, szelidíthető. Módszerek vannak rá. Egy másik nagyvad pedig pontosan fogja tudni a dolgát...
