Már majdnem két hete újra itthon vagyok. A szabadságom feltöltött és leginkább kicserélt. Új ember lettem, és újabb szakaszt hagytam magam mögött. Jelenleg a lezárások és elengedések időszakát élem. Két év kellett mindehhez. Két év, egy költözés kettőezer kilométerrel odébb, rengeteg új élmény, barát és persze béna próbálkozások pasikkal. Végigjártam egy csomó lépcsőt, volt rengeteg hullámvölgy. Voltak mérföldkövek, mikor éreztem, hogy szintet léptem és boldog vagyok. De mindig tudtam van tovább. Most egy újabb fordulópontnál tartok. A végső továbblépéshez szükséges elengedés. Mindenkit és mindent. És mivel véletlenek nincsenek, az elmúlt napokban találkoztam az összes olyan emberrel, akivel volt még elszámolnivalóm. Tiszta szívvel lezártam mindegyiket. Már nincs se harag, se düh, se kapaszkodás görcsösen és értelmetlenül olyan emberek irányába, akik nem érdemlik meg. Mindegyiket elfújta a szél. Az utolsó cseppeket is. Azokat, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Most látom csak, hogy ott voltak a szívem legmélyén, a tudatalattimban, mikor már nincsenek. Hihetetlen felszabadító érzés. És megnyugtató. A nyugalom járja át minden porcikámat. És mindezek tudatában várom a következő szintet. Mert most már azt is tudom lesz. Mert még innen is van tovább. Sőt, innen lesz csak igazán izgalmas. Óhatatlanul is eszembe jut sok történés az elmúlt évekről. De a nagy többsége már csak homályos emlékkép. Néha olyan érzés, mintha nem is velem történt volna. Egy álom. Büszke vagyok magamra még mindig és egyre jobban. Soha nem késő újrakezdeni, soha nem késő belekezdeni. És soha nem késő megváltoztatni az egész addigi életed. Bárki képes rá…
