Budapest, 2015 eleje. Tele a fejem gondolatokkal és mégis képtelen vagyok papírra vetni. Készülök egy ideje egy olyan „jajdejóhogyitthonvagyok” vagy „hogyjutottamidáigmégismitörtént” írással. De ezidáig semmi. Nagy büdös semmi. Néha megnyitottam az írásaimat és hatalmas lendülettel nekikezdtem. Aztán végül csak farkasszemet néztem a villogó kurzorral. Kezdenek a dolgok letisztulni és egyben persze össze is zavarodni. Naná, nem is én lennék…
Egy biztos: lassan egy hónapja újra Budapest. Boldogságosság üldögél szívemen. Dublin pedig olyan lett, mint valami álom. Egy hatalmas zárójel. Olyan, mintha mindent onnan folytatnék, ahol abbahagytam, ahogy itt hagytam. Aztán persze mégsem. Változtam, megnyíltam, akartam, megint változtam, felejtettem, kalandoztam, ki- és átéltem, ismerkedtem, megint változtam, túlléptem és túléltem, tanultam, vezekeltem, álmodtam, beteljesítettem. Ez a Janka egy teljesen más lány, mint aki elhagyta az országot. Új ember vagyok, és mégis ott folytatom, ahol abbahagytam. Kettősség. Pont, mint én. Megtaláltam önmagam, a másik felem, a boldogságom. Lehiggadtam. Édes, kicsi Dublinom. Receptre írnám mindenkinek őt. Vagy bármi hozzá hasonlót. Külföldön élni kell. Egyszerűen muszáj. Két éve nekiindultam, hogy megtaláljam önmagam. Jelentem: megvagyok. Ok, nem volt könnyű, és azt hiszem rá kellett ébrednem, hogy olyan ez a világ, hogy talán soha nem is leszel meg. De éppen ez visz majd mindig előre.
Pár hónappal ezelőtt hoztam egy döntést. Ami sok-sok magamnak feltett kérdés megválaszolása után született. A döntés: újra Budapest. A kérdések pedig: Hogyan tovább a karrierben? A munkában? Miért is érkeztem Dublinba? Milyen pasit akarok hosszú távon? El tudnám-e képzelni, hogy nem magyar? El tudnám-e képzelni, hogy soha nem térek haza? Elértem amiért jöttem? EL! Többet is? IGEN! Úgyhogy nyomás haza. És akkor, mindezek után megtörtént a csoda. Voltam még egy kineziológus kezelésen (tudjátok, már meséltem nektek Erikáról és a terápiáról korábban: http://bridzsitdzsonszbekaphatja.blog.hu/2014/10/19/tortenet_a_tudatalattinkrol_ami_erdekes_dolgokra_kepes)
Még nem nagyon tudok és akarok Róla írni. Nem csak Miatta jöttem haza, de Ő mindent meggyorsított. És megkönnyített.
Most ülök a lakásunkban. A boldogságomban. Bambulok kifelé az ablakon. Jó rusnya idő van, de 2 év „Eső-ország” után kb. fel sem tűnik. Már nem befolyásol az időjárás. Nincs hatással a mindennapjaimra. Az agyam pl. ugyanúgy kattog, mint bármikor. Megint mindent kezdek elölről. De ez már csak ilyen. Az élet erről szól. Mindig meg kell újulni. Mindig csinálni kell valamit, hogy ne legyen unalmas. Úgy szép minden körülötted, ha zajlik.
Vissza kell szoknom a magyar valóságba. Néha kicsit ufóként mászkálok. Mosoly van az arcomon, és próbálok mindent a lehető legkönnyedebben, legpozitívabban, legoptimistábban venni, annak ellenére, hogy például még mindig nincs állásom. Van, amikor hangosan hallgatom a zenét a villamoson és dúdolok nevetve. Ezt Dublinban nap, mint nap megtettem, senki nem nézett rám furcsán. Itt igen. Viszont már nem érdekel.
Vissza kell szoknom Budapestre. Jó nagy. A magassarkú feltöri a lábam egy átlagos napon, még a belváros is messze van. És van metró. Nem is egy. Ja, meg kettőnél több villamos. Az autók a másik oldalon járnak, ezáltal nekem is máshol kell bicajoznom. Lelkesen számolom a forintot euróra, aztán rájövök, hogy tök fölösleges. Az utcán még „szorrit” mormolok, ha nekimegyek valakinek, hatalmas vigyor terül el az arcomon, ha angol szót hallok, és az is előfordul, hogy meglepődöm, ha magyarul szólnak a boltban. Néha álmodom a szigetemmel. Legtöbbször pakolom össze a cuccaimat. A szerelmem mindig mellettem van, de Dublinban vagyunk. Talán még nem teljesen érkeztem meg. Otthonról itthonra. Oly sokszor hangoztattam ezt. Most is ugyanezt érzem. Bár töredéke volt teljes életemnek az a két év, viszont AZ a két év nagyon is meghatározó, fontos, kalandos, izgalmas, érdekes, tanulságos szakasz volt. A legváratlanabb pillanatokban a legmeglepőbb dolgok villannak be Dublinról. Helyek, emberek, érzések, illatok. Melengeti a szívem. Viszont a szingli kaland véget ért. Az önmegvalósítás, a lázadás, a múlt elől bujkálás, a régi sérelmek feldolgozása megtörtént. Hazaértem. Minden értelemben.
Vissza kell szoknom a párkapcsolatba. Bár ez talán a legkönnyebb. Vagyis nem vissza, hanem bele. Mert ez most teljesen más, mint eddig bármi. Mert olyannak szeret, amilyen vagyok. Mert nem akar megváltoztatni. Mert nem ítél meg és el a múltam miatt. Mert imádja a rossz napjaimat is. Mert mellettem áll, és segít mindenben. Mert minden nap megnevettet, gondoskodik, törődik. Mert türelmes, optimista, nyugodt. Mert tervei vannak. Velem, velünk. Mert kiteljesítjük egymást és értékeljük a másikat. Mert igazi nő lehetek mellette. Igazi társ, barát, szerető. Ő meg pontosan olyan, amilyenről mindig is álmodtam. Olyan, amilyet akartam. Nem esik nehezemre meleg vacsorával hazavárni, vagy kiteregetni. Sőt még mosogatni sem.
Életem új fejezete elkezdődött egy hónappal ezelőtt. Vagyis nem: egy teljesen új könyv íródik azóta, a régit meg bejezettnek tekintem. Már csak ténylegesen papírra kell vetnem…
