Azt tudni kell rólam, hogy volt olyan évem a gimiben, mikor tesiből kettes voltam. Ezt nem sokan érdemelték ki, nekem sikerült. Amikor lehetett fel voltam mentve, szerintem ebben is élen jártam, még olyan is előfordult szégyenszemre, hogy meghamisítottam az igazolást, mert nem volt kedvem mozogni. Volt egy-két sport, amivel nem volt bajom, de futni mindig is gyűlöltem. Mindegy volt, hogy rövidtáv, hosszútáv. A Cooper-teszttől meg egyenesen a hideg rázott. Tizenkét percig egyfolytában futni, na ne már! Volt iskolakör, amit rendszeresen elcsaltam villamossal. Szóval nem voltunk mi jóban, nagyon nem.
Aztán felvirradt a mára már piros betűs ünneppé avanzsált 2012. június elseje. Épp egy lélek nem volt a cardio részlegen. Gondoltam egyet, kipróbálom milyen futni. Úgy voltam vele, ha pofára esek legalább nem látja senki. És akkor kezdődött a szerelem. Körülbelül öt percet bírtam. De ez pont arra volt elég, hogy ráérezzek az ízére. És szárnyaltam. Termelődött az endorfin. Imádtam. Szépen lassan fejlődtem. Minden alkalommal egy kitűzött célért futottam, bizonyos kitűzött kilométert. És akkor ott a nyári hőség elől légkondicionált teremben jött az első álom és cél: Margitsziget. 5,3 kilométer, meg kell csinálnom. Meg fogom csinálni. Emlékszem az első négy kilométeremre, mennyei volt. Emlékszem az első nyolcra, vigyorogtam. És mikor már folyamatosan ment a 8-10 kilométer, döntöttem. Gyönyörű, napsütéses, langyos október elseje volt. Irány a Margitsziget. Mennie kell. Menni fog és kész. Körbefutottam. Fantasztikus érzés volt. Hihetetlen, felszabadító sikerélmény. Ennek már lassan két éve. Azóta Dublin utcáit koptatom. A helyszín más, de a szerelem lángol továbbra is. Hetente többször futok. Minimum 6-7 km-t. Pár héttel ezelőtt döntöttem újra: beneveztem életem első fél maratonjára.
Egyszerűen tudtam, hogy meg tudom csinálni. Nem is lehet máshogy. Sikerült. Majdnem 21 km. Napok óta nem is igazán térek magamhoz. Hihetetlen, elmondhatatlan élmény volt. Majdnem nyolcezer emberrel együtt futni. Feldobott. Húzott magával. Inspirált. Holtpont nélkül csináltam végig. Körülbelül 16 km-nél kaptam egy energia löketet. Szárnyaltam és hagytam le az embereket. Fájt a lábam, de nem érdekelt. Csak mentem, mert hajtott valami. A célvonalat elérve remegtem, zokogtam és nevettem egyszerre. A következő pár óra homályos. Átkerültem egy másik dimenzióba.
Hát így lett az öt percből két és fél óra, a még csak kilométerekben sem mérhető távból 21 kilométer. És akkor csak egyet tudok mondani: az a lány, aki soha nem sportolt, aki kiütést kapott a futástól, ha ezt meg tudta csinálni, ha tud küzdeni a méterekért és percekért, akkor bárki bármire képes. BÁRMIRE.
Szeresd magad, bízzál magadban és csoda fog történni. Ez pontosan igaz az élet minden területére. Az élet néha kemény. Néha fájdalmas. Néha pofára esel, néha darabokra törsz. Viszont, ha van egy álmod, ha soha nem adod fel, ha harcolsz minden egyes nap, ha dolgozol önmagadon, ha tudsz változni: bármit el tudsz érni. Akármit, amit csak elképzelsz magadnak. Újra és újra talpra tudsz állni. És el tudod érni a legmerészebb álmaidat is. Higgy nekem: erősebb vagy, mint gondolod.
