Az elmúlt két évem utazásokról szólt. Új életet kezdtem egy másik országban, egy másik világban, utaztam önmagam felé, mások felé. Figyeltem, tanultam, elemeztem, változtam. Találtam új álmokat, embereket, célokat, kedvteléseket. Az emberi kapcsolatokat elemeire szedtem, körbejártam, agyaltam rajtuk, megírtam. Néztem másokéit, sajátjaimat. Meglévőket és elmúltakat. Sok-sok felismerés, letisztulás van a fejemben. De a legnagyobb kérdésem még mindig az: Ki vagyok én? Mit akarok a világtól, önmagamtól? Mi célra vagyok itt? Újra, nagyon és végzetesen megtalált az írás. Kinyíltam zárkózott valómból. Bátor lettem, kishitűségem elmúlt, bízom magamban. Az nem is kérdés, hogy teljes mértékben új ember lettem. És ezt az új embert nagyon szeretem. Jó irányba haladok lépésről lépésre. Őszinte embernek tartom magam. Jól esik itt „papíron” kiüvölteni magamból, amit gondolok, érzek. Ez lehet, sebezhetővé tesz. Lehet, sokan elítélnek vagy furcsán néznek rám, hogy ennyire őszintén vallok és írok magamról, érzésekről, gondolatokról. De nem érdekel. Többet, sokkal többet kaptam ettől az egésztől, mint amit elvett. Akinek nem tetszik, ne olvasson. Nem kötelező.
Két év. Utazások. És keresések. Társkeresés. Igen. Mindenkinek mást jelent a boldogság. Van, aki gazdag akar lenni. Van, aki híres énekes. Én mindig is boldog feleség és anya akartam lenni. Az elmúlt időszakban görcsösen próbáltam ezen változtatni. Elhitetni magammal, hogy nekem más céljaim is lehetnek. Be kell látnom, nem megy. És nem is akarom. Nekem ez a boldogságom. Két éve nem lelem a társam. Rengeteg próbálkozás áll a hátam mögött. Küzdések, könnyek, majdnem szerelmek, érdeklődések, kötődések, vonzódások, mosolyok, összenézések. És semmi. Még mindig semmi. Néhány randi, vagy pár levélváltás, egy csók egy buliban, mámoros éjszakák, sok hónapnyi játszadozás, „nem-akarok-komoly-kapcsolatot-csak-szexet” és a legvégén egy tökéletes találkozás, ahol minden, minden úgy tűnt, mint a mesében. Ahol hosszú idő után újra azt éreztem, amire mindig is vágytam. Ahol hosszú idő után azt is kaptam, amire vágytam. És ahol ismét összetörtem. Csalódott lettem. És a legrosszabb talán az, hogy elvesztettem a hitem. És itt kezdődött az igazi agyalás. Harminc felett társat találni. Én a magam részéről szerintem még könnyű eset vagyok. Nem, nem úgy. Úgy nem. Amúgy. Könnyen megkedvelek embereket, és esélyt adok sok mindenkinek, ha egy kicsit is érzem a vibrálást kettőnk között. És nem adom fel az első buktatónál. Az első elbizonytalanodásnál. Mikor először felmerül a gondolat: biztos, hogy őt akarom? Ebben a korban mindenki tele van hatalmas csomagokkal. Én nem különben. Nem tartom magam nagy embernek, egyáltalán. Viszont bármennyire is össze voltam törve, bármi is történt velem, bármekkora is az a hátizsák, mindig is készen álltam egy újra. Készen az új szerelemre. Igen, minél később jön, annál könnyebb, valóban. De mindenkinek máshogy könnyebb felejteni. Valaki bezárkózik magányába, valaki minden élőlényt még röptében is, valakinek meg szüksége van társra maga mellé. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy én sem vagyok normális. Nagyon nem. Viszont egyszerűen azt látom, hogy ez harminc felett még nehezebb. És nagyon sokan bajosan viselik ezeket a csomagokat. Hogy nem tudják cipelni, kényelmetlen nekik, nem tudják beépíteni az életükbe. Aki fiatalabb az azért alkalmatlan, mert még nem akar komolyat, aki idősebb az meg már tele van sebekkel. És a pasiknak minden jobban fáj, mint a nőknek. Szerintem. Ez is csak egy vélemény a sok közül. És aztán a csalódások után felveszik a macsó-stílust, a „mindenkit-meg-fogok-dugni-és-leszarom-a-fejét” érzést. A lányok meg inkább picsogva, sértődötten magukba fordulnak. És hisztiznek minden pasinak és nem bíznak meg senkiben. Ez az általános. A kivétel meg erősíti a szabályt. Én például nem ilyen vagyok. Én magamnak csipogok és tovább hajtom az igazit, nem érdekel hányszor fognak arcon csapni, akkor is meg fogom lelni. Nálam mindenki megkapja a kezdő bizalmat.
Két év. Emlékszem minden pasira. Minden fejlődésre. Minden megérintésre. Mert én olyan lány vagyok, akit minden egyes ember így vagy úgy megérint. Nekem lelki érintés nélkül nem megy semmi testiség és egyáltalán semmi. Jó sok béna próbálkozás volt, amin ma már természetesen mosolygok. Olyan, aki igazán, mélyebben megérintett mindössze 3 ember. És van még egy köztes kategória: aki érdekes volt számomra bármilyen szempontból, csak hamar rövidre zárta ezzel vagy azzal.
A három megérintés a lehető legkülönbözőbb emberek voltak, legkülönbözőbb szakaszokban. Az első: Dublin megérkezés, még nem jó passzban. Ő sem. Találkozunk, életünk néhány órára, napra összefonódik fizikailag, majd hónapokra virtuálisan. Érdekes, értelmes, jó fej. Megfog. Csak épp nem akart tőlem semmi komolyat, mert nem szerelmes belém.
Kettő: Már épp kezd minden kialakulni itt. Barátok, munka, sok sok buli. Jött ő. Magabiztos volt, értelmes, jó képű és nagyon sérült lelkileg. Nem akart semmi komolyat, mert nem volt szerelmes belém. Viszont utána még jó pár hónapig se veled se nélküled volt. Eldobott, felvett. Játszott velem, mint egy labdával. Én meg hülye voltam és hagytam magam.
Harmadik: Túl a múlton, túl a „se-veled-se-nélküled”-en. Tökéletesnek tűnő pillanatban, tökéletesnek tűnő megismerkedéssel, tökéletes passzolással. Lángolás, testileg, lelkileg. Szép szavak, bókok, csókok, ölelés minden pillanatban. Mindezek után, két szép szó közt szakított, mert nem szerelmes belém. Az értetlenség teljes mértékben átjár. A fásultság, szürkeség lengi be lelkem. Ezt bőven tudnám még elemezni, de most nem akarom.
Fiúk, lányok. Szedjük már össze magunkat. Ne tegyük tönkre a másikat, magunkat, a társas élet szépségeit. Bár ez már egy más világ, már nem életre köttetnek a kapcsolatok huszonéves korban, de igenis lehet újrakezdeni. Adjunk bizalmat a másiknak. Próbáljuk megismerni. Nem hamar feladni. De nem is elhúzni és játszani a másikkal. Nem hatalmas elvárásokat kergetni. Nem a tökéletest keresni, mert olyan nincs. Tiszteljük, becsüljük az ellenkező nemet, annak másságát.
Elfogadás. Szeretet. Tisztelet. Kommunikáció. Bátorság. Csak merd megnyitni a szíved!