Két évvel ezelőtt egyik pillanatról a másikra megváltozott az életem. Egy héttel később pedig történt valami bennem, ami meghatározza szinte minden napomat azóta is. Soha nem fogom elfelejteni azt a reggelt. Hét nap folyamatos sírás, zombi üzemmód, smink nélküliség, teljes nélkülözése a szép ruháimnak. Hét nap az életemből. És akkor felkeltem. És arcon csapott az érzés. Elvesztegettem az életemből egy teljes hetet. Jézusatyaúristen. Ehhez már öreg vagyok, hogy így teljenek a napjaim. Hisz telhetett volna mosollyal is. Ehelyett csak szenvedtem és sajnáltam magam. Ez volt az origo. Természetesen utána rengeteg mélypontom volt. Sírtam, zokogtam, bőgtem. Fájt, mint az állat. De minden egyes könnycsepp mellett arra a reggelre gondoltam. És istápoltam magam, hogy jobban legyek.
Két évvel ezelőtt egyik pillanatról a másikra megváltozott az életem. Két héttel később pedig történt valami, ami meghatározza szinte minden napomat azóta is: Elkezdtem futni. Emlékszem a kezdetekre. Körülbelül öt percet bírtam. De ez pont elég volt arra, hogy ráérezzek az ízére. Csak szárnyaltam és termelődött az endorfin. Szépen lassan fejlődtem. Jött az első álom és cél: Margitsziget. 5,3 kilométer, meg kell csinálni. Gyönyörű, napsütéses, langyos október elseje volt. Mennie kell. Menni fog és kész. Körbefutottam. Fantasztikus érzés volt. Hihetetlen, felszabadító sikerélmény. Október közepén lenyomtam az első tizenkét kilométeremet. És kicsivel kevesebb, mint két évvel később egy olyan távot teljesítettem, amit soha álmodni sem mertem volna: félmaraton. Öt percből két és fél óra, a még csak kilométerekben sem mérhető távból 21 kilométer. Csak egyet tudok mondani magamnak: én, aki soha nem sportoltam, aki kiütést kapott a futástól, ha ezt meg tudom csinálni, ha tudok küzdeni a méterekért és percekért, akkor bármire képes vagyok. BÁRMIRE.
Hát valahogy így indultam. Most két évvel később. Egészen pontosan két évvel és két hónappal. Jól vagyok, köszönöm. Helyreraktam magam. Soha nem mondtam, hogy egyszerű volt. És soha nem gondoltam, hogy könnyű lesz. De tudtam, hogy megcsinálom, mert akartam. Semmi mást nem akartam, csak felejteni, boldog lenni, olyan távolra kerülni a múltamtól, amennyire csak lehet. Kettőezer kilométer lett végül. És ez lett mindennek a katalizátora. A hatalmas változásom színhelye: Dublin. A legjobb, ami történhetett velem. A szenvedős, sírós, kapcsolatfüggő, negatív lánykából egy erős, önálló, „egyedül is megállja a helyét” nő lett. Oké, a sírás megmaradt… Néha.
Pozitív vagyok. Nem rágódom és nem aggódom. Már nem. Semmin sem. Persze én is akarok gyereket és családot és szerető férjet. Jó munkát, szép karriert, biztos, boldog jövőt. 33 vagyok. Most jöhetne az, hogy atyaúristen ketyeg a biológiai órám, hogy minek bohóckodom egy másik országban egy szendvicsbárban, hogy minek teszem ezt vagy azt. Vagy miért nem teszem emezt vagy amazt. Ezek engem már nem érdekelnek. Élem az életem. Teszem a dolgom. Fejlődök. Fejlődött az angoltudásom, az írás készségem, a Facebook oldalam, a futásom, a terveim, a meglátásaim, a hozzáállásom. Eddig minden az életemben a megfelelő időben jött. Hiszem ez így is marad. A sors különböző szerepeket oszt nekünk. Valamiért én ezt kaptam. Tudom nekem mi a boldogságom, de a kérdés az, hogy ez egyezik-e a sors döntésével? És lassan minden az én fejemben is a helyére kerül. Ugyanis már látom és értek mindent. Tudom, miért kapom ezt, miért nem kaptam amazt, és miért történt mindez velem.
Két éve és két hónapja megváltozott az életem. Akkor nem sejtettem, hogy életem egyik legizgalmasabb időszaka előtt állok. Mert az volt. Határozottan. És a legjobb az egészben, hogy most már tudom és látom. Ezáltal nagyon élvezem. Köszönöm, jól vagyok. Boldog vagyok. És üzenem mindenkinek: ez még csak a kezdet…
