Október közepén már nem sütött olyan melegen a nap. Bár még mindig volt egy icipici ereje. Csak sétálni akartam. És közben persze részegre felejteni magam. A sarki boltban már ismertek. Bor, ásványvíz, cigi. Néha óvszer. Kábé ennyi volt. Most ez utóbbi ott maradt. Táskámban ott lapult a bornyitó. Az utcasarkon félrehúzódtam egy kapualjba. Óvatosan felnyitottam a kedvenc borom. A víz felét kiöntöttem a járdára. Feltöltöttem az illatos, gyümölcsös rozéval. Nyitó visszarepült a táskába. Nagyot csörrent. Oó, óvatosan. A második bort is megvettem már. Türelmetlenül várakoztam a zebránál. Inni akartam. Meghúztam az üveget. Éreztem, ahogy az alkohol szétárad az ereimben. Gyorsan besétáltam a parkba. Megkerestem a pingpong asztalt. Felmásztam a tetejére és belenéztem az alacsonyan üldögélő napba. Magam elé tettem az üveget és egy doboz cigit. Nagyot húztam az ásványvízes palackból. Újabb cigire gyújtottam. Boldog voltam. Elmehet mindenki a sunyiba. Az alkohol folyamatosan ezt tette velem. Boldogított. Egy ideig. Óráig. Éjszakáig. Az üveg majdnem üres volt. Közben túl voltam néhány telefonbeszélgetésen. Posztoltam háromszor a facebookra milyen elmondhatatlanul, fantasztikusan jól érzem magam. A nap közben egyre mélyebben járt. Rápillantottam az órámra. Szédelgősen részegen nagy nehezen konstatáltam délután fél négy. Nagyon kellett már egy wc. Így elindultam haza. A másik üveg, majd otthon. Mire hazabotorkáltam már munkált bennem a bor. Ahogy lehuppantam a kanapéra bontottam is a következőt. Körülbelül a feléig jutottam, mikor vad zokogásba kezdtem és megfordult velem az egész szoba.
Jézusom, kaptam a telefonomhoz. Azonnal szundira nyomtam. Tudtam van még húsz percem. A fejem nagyon sajgott. Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Szerencsére hetek óta el volt húzva a függöny. Így is fájdalmas volt. Üvölteni tudtam volna. Vizet, kávét, cigit azonnal. Lebotorkáltam a galériáról. Járt az agyam. Próbáltam emlékezni. Körbenéztem és megdöbbentem. A lakásban rengeteg üres üveg. Több ponton teli hamutálak. Néhány gyorskajás doboz. Kinyitottam a hűtőm tejért. Semmi más nem volt benne. Kerestem a romok alatt egy bögrét és egy cigit. Leültem. És akkor elkezdtem emlékezni. Beszéltem az exemmel. Aztán még írtam is neki. Előkaptam a telefonom. Kimenő hívás: tegnap délután 16:41. Jézusom. Nem emlékszem szinte semmire. Hát persze. Éhgyomorra majdnem két üveg bor és két nyugtató. Meghozta a hatását. És akkor a szégyenérzet minden foka elöntött. Elég volt. Besokalltam. Döntöttem. Ez nem én vagyok. Erősnek kell lennem. Tovább kell lépnem. Végeztem a múltammal.
Akkor ráébredtem: ahhoz, hogy bárkivel is legyen holnapom, először saját magammal kell élveznem a mát. Ahhoz, hogy bárki szeressen, először önmagamat kell. Ahhoz, hogy újra jól legyek, rengeteget kell tennem. Beismertem, hogy ettől mélyebbre már nem lehet kerülni. És akkor döntöttem. Hisz tudtam minden fejben dől el. És akartam. Keményen akartam. Semmi mást nem akartam csak túlélni, jól lenni. El kell indulni az úton, ami hosszú lesz és rögös, de az, ami most van, az nem kell. Viszlát múlt, üdvözöllek új jövő.
És akkor újra mosolyogtam...
