BridzsitDzsonsz bekaphatja

Akkor álljon itt az én történetem. Mert már nem fáj. Mert már csak egyet akarok: megmutatni, hogy igenis lehet.  Hogy nem beszélek mellé. Mert már pontosan tudom, hogy kell talpraállni, összerakni magam, kimászni a gödör legmélyéről. 

23 voltam, mikor találkoztam valakivel. Minden tökéletes volt. MINDEN. Így nagy betűkkel. Szerelem volt. Hatalmas, lángoló. Egy évvel később megkérte a kezem. Igent mondtam. Több, mint hét év története következett utána. Hol fent, hol lent. De mindent megoldottunk, mert szerettük egymást. Nagyon. 

Aztán változtak a dolgok. De a legfontosabb, amiről nem is akartunk tudomást venni: mi ketten változtunk meg. A két álmodozó gyerekből, akaratos felnőtt lett. És elkezdtünk elmenni egymás, és a problémák mellett. Próbálkoztunk. Tiszta lelkiismerettel mondom: mindent megtettünk, amit csak lehetett. Nem működött. Tudtuk, éreztük, de a döntés, annyi idő után a legfájdalmasabb volt a világon. Amikor két intelligens ember eljut a mélyére. Amikor már semmi sem szent. Bántottuk egymást ahol lehetett. Én is őt. Ez nem is kérdés. De most az én oldalamról van szó. A legutolsó próbálkozásunk végén összejött az akkori egyik legjobb barátnőmmel. Az exem a főnököm volt, a lány pedig a kolléganőnk. És  aztán így szépen hárman együtt dolgoztunk egy darabig. Szép kis groteszk, nagycsaládi dráma volt kibontakozóban. Én azt hittem jól állom a sarat. Pedig nem. Ó, nagyon nem. Ittam minden nap, mintha kötelező lett volna. Az volt a napom fénypontja. De nem ám egy-két pohárkával. Sokkal sokkal többet. Nem ettem. Elszívtam 2 doboz cigit. Nyugtatót szedtem. Nagyon mély depresszióm volt, szorongató pánikrohamaim és a végére egy teljes idegösszeroppanás (vagy több). Sajnáltam magam. És fájt. Nagyon fájt. A fél karom letépése könnyebb lett volna. Szó szerint nem volt fizikai fájdalmam. Nyelvpiercing, cigicsikk elnyomása kézen, tetoválások. Semmi. Semmi. Nem éreztem. Meg akartam halni. Nem akartam nélküle és nélkülünk létezni.

Nem tettem meg, mert gyáva voltam. Nem tettem meg, mert a családom és barátaim többet érdemelnek. Szerencsére. Viszont ott, akkor a legmélyebb pontomban hoztam egy döntést. Talpraállok. Bármilyen áron, bármilyen nehéz is lesz, de megcsinálom. Mert nem vesztegethetem az időm szomorúsággal. Minden sírós perc lehetne 60 mp boldogság. Na, ez volt a kiindulópont. Soha nem felejtem. Onnantól millió padlófogásom volt, de az a nap beégett az agyamba: nem adom fel. Felejtek, elengedek, megcsinálom. Fél évvel később kirúgtak. Dublinba jöttem. Teljesen összetörve, szinte nulla angoltudással. De közben megtanultam küzdeni. Elkezdtem futni. Küzdöttem a kilométerekért és küzdöttem önmagamért. Álmaim, vágyaim lettek. Dolgoztam magamon, a világomon. Most két és fél évvel később járunk. Akkor nem volt semmim. Anyagilag, lelkiekben nullán voltam. Céltalan, társfüggő lány voltam, aki nem szerette önmagát és nem hitte, hogy képes bármire.

Dublinban élek. Barátaim vannak itt. Sokan, sokfélék. Nem csak magyarok. Beszélek angolul. Bárkivel, bármilyen szituációban. Elkezdtem írni. Elértem az egyik nagy álmom: tízezren követnek nap, mint nap a facebookon. Nem hagytam abba a futást, fél maratont futottam nemrég. Munkám van, otthonom van itt. Ismerek lassan minden sarkot, sőt sztorijaim is vannak hozzájuk. Pozitív vagyok és szeretem magam. Tudom, hogy bármit elérek, amit akarok. Nem, nem küzdök, mert az a szó izzadságszagú. Hanem dolgozom magamon. És a vágyaimon. Már nem vagyok társ és társaságfüggő. Azt csinálom, ami jól esik. Élek a szívem szerint. Már nem érdekel mások mit szólnak hozzám. Például ahhoz sem, hogy ezt most leírtam. Szarul voltam, millió darabból kapartam össze magam, de megcsináltam. És ez a lényeg. Nem a szégyen, hogy elvált, alkoholista, függő, gyenge lány voltam. Nem a múltam, hanem az, akivé lettem. Újra egész vagyok. Teljes egész. Sokkal jobb, mint valaha. Mert megtanultam, hogy az okos ember, ha padlót fog, fel is kap onnan valamit. Én meg markoltam a dolgokat. Mert ki voltam éhezve a változásra. És nem vagyok kevesebb ettől. Nem szégyellem, hogy ez történt. Büszke vagyok magamra. Büszke vagyok arra, hogy honnan hova jutottam. Minden egyes pillanatomra, ami csak épített a továbbjutásban. Abban, hogy az a lány legyek, aki most vagyok. Az a lány, aki ténylegesen elengedte, eltette a múltját a megfelelő polcra. Az a lány, aki tudja, hogyan kellett mindebből profitálni. Nem elveszni, hanem több lenni. Az a lány, aki most jelenleg tényleg igazán önmaga. Az a lány, aki nem is lehetne több, ahhoz, hogy újra boldog legyen valaki mellett. Akinek a legtöbbet tudja adni és a legtöbbet tudja elfogadni. De tudjátok mit? Ez most már nem is olyan lényeges. Mert boldog vagyok. Önmagam miatt. Mindenért, a legapróbbakért is, ami történik velem. Viszont készen vagyok arra, hogy befogadjam újra az igazi szerelmet. És az már csak egy plusz lesz az életemben. Plusz, mert minden egyéb miatt vagyok boldog. Minden olyan parányi dolog miatt, amit soha nem gondoltam volna. De ez a plusz, a legjobb plusz lesz majd.