Szombat, délelőtt 10 óra. Dublinban kisütött a nap. Én meg persze mit csinálok? Agyalok. És írok megint. Végre. Ennek nagyon örülök. Az éjszaka eldöntöttem, hogy itt a blogon meg fogok írni mindent, ami a szívemet nyomja. Végülis BridzsitDzsonsz is, azon túl, hogy nyilván bekaphatja, mert semmi hozzám képest, őszinte volt. Néha megijedek magamtól. Nem csak az érzelmeim hullámzása miatt. Azt már megszoktam. Világ életemben ilyen voltam. Mostanában rengeteget gondolkodok a múlton. Azokon a dolgokon, amiken keresztül mentem. Ahova, akik mellé, amilyen szituációkba vitt az ár. Érdekesen, fájdalmasan édes volt. Rengeteg pofont kaptam. Megváltoztam. A szívem mélyén még mindig egy romantikus kislány vagyok. De a felszín, óh, na az teljesen más. Jelenleg egy dühös, dacos valami.
Előfordul, hogy üvöltetem a zenét itthon és hangosan énekelek. Kimondom a gondolataimat. Kezem ökölbe szorul és haragos vagyok. Nem szeretem ezt a részemet. Nem voltam ilyen. De mit van mit tenni, ilyenné tettek. Nem hibáztatok senkit, mert én tehetek róla, hogy ezt a hatást érték el nálam, viszont az összes pasi, akivel időt töltöttem valahol megsebzett. Egyben persze meg is edzett. Ez olyasmi, mint egy hosszabb futás. Érzed, hogy fáj, sebes a lábad, de erősebb leszel tőle. Pörgetem az eseményeimet, és hangosan nevetek. (a zene persze üvölt, még szerencse, hogy a lakótársam elhúzott két hét szabadságra) Mekkora idióta voltam és mennyiszer, de mennyiszer. Mennyire könnyű volt velem játszani, elhitetni dolgokat. Mennyire tudtam ragaszkodni valakivel. Nem is valakihez, hanem semmikhez. Ami mára már nevetségessé vált. Most valahogy úgy néz ki a képlet: nehezen kap valaki esélyt, és nagyon könnyen el lehet rontani. Egy törés, egy hiba és nincs tovább. Elengedem. Vége. Nem ragaszkodom tovább, nem küzdök görcsösen. Mert már tudom, aki akar engem az keresni fog, és tenni értem és értünk. Nem mindig mindent nekem kell. Már tudom, hogy egy csók és még egy szex sem ígéret. Egy szép szó, egy kedves mosoly is lehet hazug. Azt hiszem ki merem mondani: bizalmatlan lettem. És azt is ki merem mondani: van rá okom.
.jpg)
A kedvenc kérdésem mostanában: mi a rossz bennem? Annyiszor felteszem magamnak, hogy engem miért nem tud senki szeretni? Hogy valóban nem vagyok szeretnivaló? Aztán magamra és magamba nézek és kiröhögöm a világot. Atyaúristen Janka, ez a gondolat komolyan átfutott az agyadon? És ilyenkor büszke vagyok magamra. Régebben, akár csak egy bő fél évvel ezelőtt is, még nem ezt gondoltam. (a zene még mindig üvölt, és én már ülve táncolok, lassan rá is kéne gyújtani) Nem szerettem magam. Rengeteg komplexusom volt. De most? Hm. Éljen, éljen. Valami jó változás is van. Valóban, huzamosabbb ideje, folyamatosan szeretem magam. Büszke vagyok a sikereimre, kicsikre nagyokra. Szeretem a testem, az arcom, a hajam. SZERETEM EZT A LÁNYT, no... És ilyenkor zárul a kör. Kéz ökölbe szorul, düh előjön. Az egyetlen részem, amit nem szeretek. „Ha valaki szórakozni mer ezzel a lánnyal még egyszer, istenemre mondom velem gyűlik meg a baja. Soha, soha senki nem fogja már bántani. Nem engedem. Mert ez a lány törékeny. Értékes. És igen: Szeretnivaló.”
Na, akkor most kiállok a napsütésbe egy cigire...
