Író vagyok és harminc feletti. Pár éve egyedülálló. Valahogy nem tetszik ez a szó. Nem érzem magam egyedül. És azt sem érzem, hogy állnék. Önjáró és önellátó vagyok. Önmagamnak való. Abszolút teljes. Önboldogító. Igen, ez a tökéletes szó. Oké, jelen pillanatban nincs párom. Akit amúgy nagyon is szeretnék megtalálni.
Viszont az elmúlt hónapokban arra jöttem rá, hogy azokat a dolgokat, amiket most teszek, pasi mellett nem tehetem meg. Oda megyek, akkor és azzal, akivel akarok. Azt csinálok, amit én akarok. Most éppen elmosódott sminkben, tréningben, ölemben egy tál keksszel üldögélek és pötyögök a gépemen. Nem mondja senki, hogy „Drágám szedd össze magad, légy nő. Főzz vacsit, mosd ki a ruhám és legfőképpen tedd le azt a kurva gépet, mert inkább én pötyögnék rajtad. Utána légy szíves legyél csöndben, mert kezdődik a meccs. És ne felejtsd, holnap meg megyünk az anyámhoz, vedd fel az ünneplődet, és tudod, nem cigizhetsz, mert ő nem tudja.”
Igen, pontosan tudom ezek sarkított dolgok. Tudom, mert én is voltam hosszú kapcsolatban. Ami természetesen jó volt. De véget ért, én meg miután szépen összeszedtem magam, elkezdtem élvezni ezt a teljesen másfajta életet. Mert az önboldogító státusznak is meg vannak az előnyei. Persze a hátrányai is. De a hátrányból mindig lehet előnyt csinálni, több módon is. De itt és most egyet szeretnék kiemelni: nevess, kacagj, röhögj, hahotázz az egész elfuserált történeten, helyzeten. És élvezd ezeket, míg lehet, mert egy nap véget ér.
